www.bibliaszov.hu

Az ilyen időképre illik az állítás, hogy hétágra süt a nap. Talán az idei év első igazi tavaszi napja van ma: lágy szellő, döngicsélő bogarak, dúsan virágzó gyümölcsfák. Minden a jövőről beszél, a termés ígéretéről. Ünneprontó még a gondolat is ilyenkor, hogy a permetezőgép éles zaja zavarja meg a madarakat, a vegyszer szaga a tavaszi illatot… Hajlanék a család bíztatására, ráér az holnap is, pihenj inkább, gyönyörködj a tavaszban!
Csak a monília, a kíméletlenül támadó növénybetegség fenyegetése késztet mégis cselekvésre: a permetezést nem szabad elmulasztani, különösen nem, ha csapadékos az idő, sőt többször is meg kell ismételni. Mindezt azért, hogy a gyümölcsöt ne vonja be a penész, a hajtások ne haljanak el – s több éves folyamatos fertőzés után – maga a fa ki ne száradjon. Ki hinné el ebben a pompázatos tavaszi kavalkádban, hogy ez valaha bekövetkezhet?
Bealkonyult, mire a gép zúgása elcsendesedett. Éjszaka pedig megérkezett a több napos eső, ami közel egy hétig lehetetlenné tett bármiféle növényvédelmet.
Mire ismét felcsillant a napsugár, a virágszirmokat letépte a szellő, az ágakon ott kandikáltak az egészséges pici zöld gömböcskék. A fák megmenekültek, védelem alatt voltak.
Olyan ez, mint amikor ígéretes gyermekeket és fiatalokat látva gyönyörködünk értelmükben, rátermettségükben. Szívünk szerint csak bátorítanánk, biztatnánk őket. Alkalmatlannak, sőt ünneprontónak tűnik ilyenkor a figyelmeztetés a bűn testet-lelket megnyomorító erejére, a tökéletes védelem szükségességére, amit egyedül Jézus Krisztus képes nyújtani. Hiszen hétágra süt a nap!
De jön a holnap! Ha igazán szeretjük őket, nem teszünk úgy, mintha semmi veszély nem fenyegetné a fiatal életeket.

„…intsétek egymást mindennap, amíg tart a ma, hogy egyikőtök se keményedjék meg a bűn csalárdsága által.” (Zsid 3,13)

A vásári forgatagban egy régen látott kedves ismerőssel találkoztam. Évtizedekkel ezelőtt számtalan ifjúsági program teremtett számunkra közösséget, ahol körül vette őt is a testvéri segítő szeretet, ami anyagi és lelki támogatást, bátorítást is jelentett számára. Majd férjhez ment, gyermekei születtek, anyagi lehetőségei kitágultak, gyülekezetben szolgálhatott, Isten szeretete számtalan megragadott lehetőséggel ajándékozta meg. Közöttünk – a földrajzi távolság okán is – a kapcsolat meglazult, és már hosszú ideje nem láttuk egymást. Ezért is jelentett a váratlan találkozás számomra különleges alkalmat.
Az első kérdéseim egyike családjára irányult, válasza tömör volt:
– Több éve elváltunk.
Mivel erre a válaszra nem számítottam, ezért gondolataim megbicsaklottak, s beszűkült érzelemmel hallgattam a házassági szakítás általa indokoltnak vélt okait.
Majd a pillanatnyi csendet követően megkérdeztem:
- Ezek szerint az Isten színe előtt tett fogadalmad, hogy hozzá hű leszel, vele megelégszel, vele szentül élsz, vele tűrsz, vele szenvedsz… halálodig hitetlenül el nem hagyod, hanem teljes életedben hűséges segítőtársa leszel – megtagadására szerinted megfelelő okot találtál?
Zavartsága észrevehető lett, de válasza volt az igazán meglepő:
- Igen, mert az általatok megfogalmazott szabályok a valós élethelyzetekben ma már nem működnek! – és egyre hevesebben sorolta, sorolta férje és környezete iránti vádjait…
Egy reményteljes jövővel indult, de mára már megkeseredett, megkeményedett, boldogtalan emberrel találkoztam azon a napon.

Jézus Krisztus mondta: „Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem.” (Mt 11,6)

Szemközti szomszédunk az utca saroktelkén épített egy hatalmas, három család részére kialakított házat. Amikor beköltöztek az új épületbe, két barna tacskó is velük érkezett.
Ezek a kistermetű kutyák az első naptól kezdve gyakorolták kötelességüket, és nem szűnő éberséggel járták körül napjában ötvenszer is a megőrzésre rájuk bízott épületet. Egyikük ugyan el-elcsábult egy-egy simogatás erejéig, ha a kerítés mellett ismerős személy haladt el, de azután, társához csatlakozva, visszatért feladataihoz. A két derék eb nagyon jó házőrzőnek bizonyult, mert mindenre volt figyelmük, de csak indokolt esetben adtak hangot nemtetszésüknek néhány határozott vakkantással.
Egyszer új kiskutya jelent meg a telken: egy néhány hónapos, még társainál is jóval kisebb termetű fekete tacskó. Szomszédunk szomszédja ilyen módon „iskoláztatta” a fiatal jószágot, hogy megtanulja a „nagyoktól” az eb kötelességeit. Azóta már három kutya rója fáradhatatlanul a ház körüli köröket, figyelemmel kísérve minden gyanúsnak tűnő eseményt. Néhány hét elteltével pedig az sem ritka látvány, hogy a kis fekete tanonc egyedül kocog körbe a ház körül, míg idősebb társai szusszannak egy jólesőt.
Legutóbb éppen mindhárman járőröztek, amikor a kerítéshez simogatásért odasimult idősebb tacskóhoz léptem, hogy néhány simítással erősítsem meg régről eredő barátságunkat. Erre a kis fekete eb odaszaladt, és ugatva, morogva adta tudtunkra, hogy nem nézi jó szemmel, ha hiábavalóságokra fecséreljük a drága időt. Szó szerint: belejött, mint kiskutya az ugatásba!
Ám, hogyan illik mindez egy keresztyén szervezet honlapjára? Talán nem sértő a párhuzam, ha azt írom, hogy a keresztyén életbe még éppen csak belekóstolt, frissen megtért hívő emberek számára sem lényegtelen körülmény, hogy milyen hívő példaképeket látnak maguk körül. Bizonytalan, csüggeteg, mindennel elégedetlen, esetleg világias életvezetésű hívő emberek járják a keskeny utat a hitben fiatalabb társaik előtt, vagy az Úrra tekintő, az ő erejére támaszkodó, és az Isten iránti hálával élő keresztyén emberek? Ettől is függ majd, hogy mennyire lesz életerős, megbízható és hitvalló az Isten földön élő népének következő generációja.
Krisztus egymásra is bízta a hívő közösség tagjait, azért, hogy egymás hite által épüljenek, és ha kell, egymás őrzői is legyenek. Tanítsák, bátorítsák, terelgessék, józanítsák társaikat; kinek mire van éppen szüksége a hitben való előbbre jutásához.

„Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek!” (Filippi 3,17)

A költészet napja hazánkban április 11-én volt, amikorra „vers maratont” hirdettek. Volt, ahol 12 órás, máshol 24 órás versmondó programot szerveztek, és ma élő költők saját verseiket olvasták fel, illetve szavalták a hallgatóság előtt. A versmondókkal találkozhattunk egyéb helyszíneken is, például autóbuszon, áruházban, utcán stb., ahol szintén verseikkel kedveskedtek környezetüknek. Gyanítom, hogy ezeket a költőket is az a vágy indítja a nyilvános szereplésre, mint Ady Endrét, aki a Szeretném, hogyha szeretnének versében megfogalmazta vágyát, igényét a szeretetre, az ismertté válásra. Részlet a versből:

„Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

Az ismerté válás igénye és szeretetéhség nem csak a művészeket motiválja, hiszen minden ember érzi, hogy többre lett teremtve, mint amilyen élete van.
Isten, az embert értelmes céllal, őt dicsőítő küldetéssel és szeretetéből élésre teremtette.
Aki Jézus Krisztusban megismerhette Istennek szeretetét, az küldetésének célját is megtalálta, annak élete értelmes, és ezzel lett „Valakié”, és vált „valakivé”. Már nem embertársai tapsára vágyik, nem szeretne magáról szobrot készíttetni, utcát elneveztetni. Az az ember már földi életében célba ért.

„Boldog nép az, amelynek így van a dolga; boldog nép az, amelynek az ÚR az Istene.” (Zsolt 144,15)

A Szovjetunióban bármilyen erős is volt az ateista propaganda, a lakosság jó része mégis vallásos maradt. Sőt, átvettek és megőriztek olyan vallásos szólamokat, amiket az országban általában gyakoroltak. Így, pl. a keleti egyház legnagyobb ünnepén, Húsvét hajnalán (de sokszor egész nap) így köszöntötték egymást az utcán – még az idegenek is: „Krisztus feltámadt!” Erre a válasz illendőség szerint mindig az volt: „Bizony, feltámadt!”
Egyszer egy nagyváros óriási termében ateista nagygyűlést tartottak, ahova meghívtak egy egyházi embert (pópát) is. Az ékesen szóló előadó hosszasan bírálta a Bibliát, főleg az Újszövetséget, abból is kiemelve Jézus életét, halálát és feltámadását. Megpróbálta mindezeket nevetségessé is tenni, hangsúlyozva, hogy az nem történhetett meg, ami a Bibliában írva van, hiszen ez az emberi értelem számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan.
Az elnökség már az előadás elején közölte, hogy lehetőséget adnak majd a hozzászólásokra, de mindenki csak 3 perc terjedelemben szólhat, hogy minél többen ki tudják fejteni véleményüket.
Amikor vége lett az előadásnak, az elnök először a pópát kérte hozzászólásra, hangsúlyozva, hogy neki is csak 3 perc áll rendelkezésére. A pópa mosolyogva állt fel, és jelezte, hogy neki elég lesz két perc is. Aki ezt hallotta, szinte megdermedve, kíváncsian figyelte, hogy vajon mit tud mondani ennyi idő alatt?
A pópa odalépett a mikrofonhoz és teljes erejével belekiáltott: „Krisztus feltámadt!” Abban a pillanatban az egész teremben mindenki talpra ugrott (az elnöki emelvényen ülők is), és szinte mennydörgésszerűen zengett a válasz: „Bizony, feltámadt!” Utána azonban kínos csend ereszkedett a teremre, hiszen sokan megértették, hogy ezzel a mozzanattal az egész előadás mondanivalója szertefoszlott, semmivé lett. A tömeg megszólalása nemet mondott az ateista propagandára. A csend alatt még megszólalt a pópa: „Csak ennyit akartam mondani!”
Az elnöki emelvényen izgatott suttogás kezdődött, majd az elnök bejelentette, hogy a további hozzászólásoktól most eltekintenek, s a gyűlést befejezettnek nyilvánítja. A sokaság némán indult haza.

„Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.
Ámde Krisztus az elaludtak zsengéjeként feltámadt a halottak közül.” 1Kor 15,19-20