www.bibliaszov.hu

Gyermekkoromban többször előfordult, hogy édesapámmal a határban dolgoztunk: szántottunk, kapáltuk a kukoricát, forgattuk és gyűjtöttük a szénát stb. Ilyenkor a nagy, végtelennek tűnő szántóföldön csak ketten voltunk, más nem is volt a közelben-távolban, csak mi. Amikor édesapámat eltakarta a magasra nőtt kukorica vagy a szomszédos erdő, és eltűnt a szemem elől, akkor megijedtem, félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz velem itt, egyedül, mit fogok csinálni, ha nem jön vissza, hogyan találok haza? – ezek a kérdések nyugtalanítottak. Amikor édesapámat ismét megláttam, megnyugodtam, és aggodalmaskodó kérdéseim is elillantak.
Ha egy földi apa jelenléte ennyire megnyugtató, akkor a világmindenség Urának jelenléte mennyivel inkább adhat békességet, nyugalmat!
Ő azt ígérte, hogy velünk van minden napon, a világ végezetéig, ezért az új esztendőben is bízzuk rá magunkat!
„Nem láthat bár e földi szem, Jézus, tiéd vagyok,
Bár arcod rejtve van nekem, Mégis felém ragyog.”

„Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, ő erős és megsegít!” (Zof 3,16-17)

Az ünnepi előkészületek során járjuk a karácsonyi vásárokat, áruházakat, boltokat és igyekszünk szeretteinknek örömszerző ajándékokat vásárolni. Fejünkben ötletek rajzanak, szemünk előtt a csillogó-villogó árukínálat… Fülünkben a karácsonyi zaj: a vásárlók hadának zaja, amit itt-ott még túlharsog a pénzéhes popzenészek karácsonyi zenebonája… S közben egyre feszültebben igyekszünk magunkat átvágni a hozzánk hasonló vásárlók hadán…
Ebben a zajos forgatagban legtöbben nem is törődnek a küszöbönálló ünnep tulajdonképpeni apropójával: Jézussal. Mintha Jézusnak az égvilágon semmi köze sem lenne ehhez az ünnephez! Éppen úgy, ahogyan annak idején Betlehemben, a zajos népszámlálás napjaiban szinte senki nem törődött azzal a kisbabával, aki megszületett az egyik barlangistállóban… Pedig megszületett az emberiség számára Istentől adatott egyetlen Szabadító. Szabadító, mert megszabadított az élő Isten elleni lázadásunk és ellene elkövetett vétkeink miatt rajtunk lévő igazságos isteni ítélettől, az örök kárhozattól. Megszabadított a teremtőnk ellen való lázadás zsarnokságától. Megszabadított az alkotónk ellen elkövetett vétkeink súlyos terhétől. Megszabadított a mindezek miatt kibontakozó céltalan, széthulló és értelmetlen földi élettől. Ő az, aki egyszersmind felszabadított arra, hogy Istennel megbéküljünk, vele új életet kezdjünk, a legmagasabb rendű célért éljünk, akaratát kövessük, és így értelmes és áldott egyéni vagy családi életünk legyen, s végül az örök boldogságba érkezzünk. Jézus a szabadító, aki szabadságunkért a maga drága vérével fizetett a golgotai kereszten. Érte, általa és vele lehet ma is új, valóságosan szabad, békességes életet élni.
Miért van az, hogy az ünnepi forgatagban minden, de minden eltereli szabadítónkról a figyelmet? Mintha valaki azt akarná, hogy még véletlenül se vegyük észre Jézust! Azzal szemben, aki azt akarja, hogy ne vegyük észre őt, mi – ma élő híveiként – Jézusra hívjuk fel az emberek figyelmét! A nagy zajban, küzdelemben, feszült és ideges rohangálásban, kimerültségben, anyagiasságban, halálvárásban és istentelenségben, lelki sötétségben élő emberek között – azaz a szabadításra szorulók között – őrá mutatunk! Jézusra, aki azért született meg Betlehemben, hogy élete feláldozásával megmentsen Isten haragjától, és az élő Isten megvetésének, az önistenítésnek, öntörvényűségnek, önimádatnak, örök halálnak szomorú rabságából kiszabadulhassunk és új életet kezdhessünk. Őrá mutatunk, aki nemcsak meghalt, hanem fel is támadt a halálból, akire mindennél és mindenkinél nagyobb szükségünk van. Mert egyedül ő ment meg a céltalan és értelmetlen, üres földi élettől, és ő ad célt, értelmet földi életünket, azzal biztatva minket, hogy halálunk után az örök üdvösségre juttat.
Ezért nem csak felhívjuk személyére a figyelmet, hanem mindenkit szeretettel hívunk, hogy vizsgálja meg a Jézussal való viszonyát! Ne vesse meg őt közönnyel, hanem higgyen benne, bízza rá magát, kövesse bizalommal a Bibliában közreadott akaratát! Vele és akarata szerint élve a megváltottak valódi és örök szabadsága, békessége, öröme jön szívébe, életébe!

„Született néktek ma a Megmentő, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,11)

Az érettségi évében történt, kora tavasszal – 1964-et írtunk –, amikor páran, kalandvágyó barátok tervezgetni kezdtük, hogy „érett fejjel” végig biciklizzük a Felvidéket Kassától Pozsonyig, fel a Dunajec szurdokáig, és közben pár napos hegymászás a Magas Tátrában. Közben a hétköznapi életünk tanulással, házi munkákkal telt. Amikor túl voltunk az érettségin, a felvételi vizsgákon is, útra keltünk jó öreg, kontrás, váltó nélküli kerékpárjainkon, s a hágókra felfelé toltuk, lefelé száguldottunk, a kanyarokban fékeztünk. Megcsodáltuk Lőcse, Késmárk, Besztercebánya – s a többi szép, épített örökségünket és a hegyek-völgyek végtelen panorámáját.
Evés közben jön meg az étvágy – mondják. Nem sokkal hazatértünk után kezünkbe akadt egy könyv, Benedek István Csavargás az Alpokban c. munkája. A szerző egyik barátjával bekerekezte az Alpokat… de ez az 1930-as években történt, amikor szabadon át lehetett járni Ausztriába. Mi viszont a ’60-as években legfeljebb vágyakozhattunk oda, a vasfüggöny túloldalára, a vélt földi mennyországba.
Hogyan lehetne kijutni? Talán, ha valaki meghívna? Meghívó levélre talán adnak útlevelet. A vágy erős volt, kerestünk Ausztriában élő „rokont”, aki hajlandó is meghívni. Levelezés, ügyintézés, és kezünkben volt az útlevél – a belépő. Ettől kezdve készültünk az útra. Útikönyvet, autós térképet még nem lehetett kapni, így könyvtárakba jártunk, jegyzeteltünk. A kerékpárokat is – a lehetőségekhez képest – jól felkészítettük, és edzésként nagyokat bringáztunk itthon.
Ezek az emlékek törtek felszínre ebben a borongós, szürke adventi időben. Most is készülök egy nagy útra, már nem a „földi mennyországba”, hanem az égibe. Útlevelet már kaptam, van meghívóm is – nem is akárkitől, a mennyei király fiától –, és szívesen készülődök, igyekszem utána olvasni, hogy mi is vár ott rám. Még nem tudom, hogy mikor is kelek útra, de addig is gyűjtök útitársakat. Elbeszélem nekik, amit már ismerek arról az országról, valamint meghívómról, az uralkodóról.
Jó adventi várakozásban élni, miközben teszem, ami éppen a dolgom addig is, amíg indulnom kell.

Jézus: „Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” (Lk 12,40)

„Senkinek sincs joga kétszer hallani az evangéliumot addig, amíg mindenki nem hallotta, legalább egyszer.” - fogalmazta meg dr. Oswald J. Smith. – A bekezdés folytatása: „Óriási azoknak a felelőssége, akik újra és újra hallhatják az evangéliumot, de nem fogadják el, nem hisznek neki. Aki a belsejében ellenáll, de mégis tovább jár az evangélium hallgatására, annak a szíve föltartóztathatatlanul megkeményedik. A mi evangelizációs módszereink ebben bámulatos módon segítenek. Prédikálunk fáradhatatlanul azoknak, akik nem akarnak megtérni, és közben elhanyagoljuk az Úrtól kapott feladatot: az egész világ evangelizálását. Szórjuk a magot a kősziklára azzal a reménységgel, hogy majd csak jó talajjá válik, ahelyett, hogy mennénk oda, ahol még nem keményedtek meg a szívek az örökös igehallgatásban. Evangelizáljuk a már sokszor evangelizáltakat. Bár csak egyszer-egyszer az evangelizációs összejövetel tömött színhelyén felszólítanánk azokat, akik már hallották az evangéliumot, hogy menjenek szépen haza és küldjenek olyanokat, akik még nem hallották. Vajon mennyi hallgatónk maradna akkor? De a szolgálatunk és a ránk bízott üzenet bizonyosan sokkal nagyobb becsületet élvezne. …”
(Forrás: ÉLŐ VÍZ, az Evangélikus Evangelizáció lapja, V. évf. 1949/22. szám (okt. 23.), 1. oldal. Az írás címe: Megkezdődtek a gyülekezeti evangelizációk. - Szerző nincs megadva. Dr. Oswald Jeffrey Smith D. D. D. LITT. (1889-1986) was a Canadian presbyterian pastor, author, and missions advocate. He founded The People's Church in Toronto in 1928.)

Jézus Krisztus önmagáról: „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lk 19,10)

A súlyos balesetet túléltek, vagy nehéz betegségből felgyógyultak, az élet és halál mezsgyéjéről visszatértek gyakran mondják: Úgy látszik, még van valami dolgom a világban… Talán még fel kell nevelnem a gyermekeimet –, vagy: méltó síremléket kell állítanom a szüleimnek…
Vajon valóban ezért őrizte meg Isten az életüket?
Mi, akik Jézus Krisztushoz tartozunk, akik őt követjük, tudjuk, senki nem ilyesmiért kap még haladékot, időt, kegyelmi időt, hanem hogy megbéküljön Istennel, hogy megtérjen és Jézus Krisztus megváltott gyermekévé legyen.
A Bibliában számos olyan személlyel találkozunk, akik ezt tudták, hitték, és a földi útjukat vagy annak jelentős részét Istennel járva élték. Őket a Szentírás a hit hőseinek is nevezi. Földi életük vége is olyan volt, ami bármelyikünk számára kívánatos. A Bibliában így olvassuk ezt: meghaltak, "betelve az élettel". Ilyen volt Ábrahám, a hívők atyja (1Móz 25,8); Izsák (1Móz 39,29); Jób (Jób 42,17) és Dávid is (1Krón 29,28). Talán Dávidról jegyzi ezt fel legszebben a Szentírás: "…meghalt késő vénségében, betelve az élettel, gazdagsággal és dicsőséggel".
A Károli fordítás kicsit értelmezi is nekünk, mit jelent ez: "…meghala jó vénségben, életével, gazdagságával és minden dicsőségével megelégedve".
Ám van ennek egy másik, nagyon kézenfekvő jelentése is, hiszen Jézus Krisztus önmagát nevezi az életnek (Jn 14,6). Urunk maga, a személye az Élet. Tehát az a földi élet célja –avégre vagyunk a világon –, hogy vele betöltekezzünk, beteljünk; azzal, aki az egyetlen út az Atyához. Az ilyen, betelt földi élet pedig örökkévaló élet, mert Jézus Krisztus ezt is mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él" (Jn 11,25).
Vagyis a földi élet célja: találkozni Jézus Krisztussal, mint személyes megváltónkkal. Így betelve vele – az Élettel –, megelégedett életet élhetünk már ezen a földön is, magasztalva Urunk "dicsőséges kegyelmét" (Ef 1,6), hiszen "átmentünk a halálból az életbe" (Jn 5,24), a "rothadandóság rabszolgaságából" (Rm 8,21) az örök életbe!
Tehát az élet és halál mezsgyéjéről visszatérteknek, ha még nincsen kapcsolatuk Jézus Krisztussal, akkor egészen biztosan az a dolguk, a feladatuk életük visszakapott idejében, hogy végre élő kapcsolatba kerüljenek Urunkkal, Jézus Krisztussal, mert erre kaptak haladékot.

Jézus Krisztus: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet,
hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36)