www.bibliaszov.hu

Törésvonalak a Magyarországi 

Református Egyházban

A Biblia szerint Krisztus földi egyháza a kegyelmet nyert bűnös emberek közössége. Ennek a közösségnek vannak már újjászületett, hitre jutott tagjai, és vannak olyanok is, akik majd ezután születnek ujjá. De nem kevés azoknak a száma, akikről a Biblia alapján azt mondhatjuk, hogy „közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók” (1Jn 2,19). „Ezek azok, akik különszakadnak, érzékiek, kikben nincsen Szentlélek” (Jud 19). Ezt a tényt erősíti meg Jézus a tengerbe vetett háló példázatával is: Mt 13,47-49. Ez azt jelenti, hogy Krisztus földi egyházában (ecclesia militans) mindig voltak és lesznek belső törésvonalak, amelyek megosztják az egyház belső egységét, és jelentősen gyengítik annak erejét, bizonyságtételének hatékonyságát.

Az egyház történetét vizsgálva azt látjuk, hogy belső törésvonalai a nagyobb lelki ébredések idején erőteljesebben kirajzolódnak, míg a lelki élet pangásakor kevésbé látszanak. Ilyenkor az egyházak tagjai és legtöbbször lelkipásztorai is képesek nyugodtan napirendre térni a belső törésvonalak létezésén, illetve velük együtt élni. Ez mindig az egyház életének legrosszabb állapota, mert úgy látszik, hogy minden rendben van, a tradíciók medrében csendesen folydogál az élet, s ha már eléri a templomlátogatók száma az 50-60 személyt – sokak szerint – ott már nagyobb baj nem lehet. Ezért az egyházi struktúra vezetőinek mind alsó, mind felső szinten az a legmegnyugtatóbb, ha csend van, ha nincs semmiféle elégedetlenség a gyülekezetekben és a közpapság körében.

Tapasztalatom szerint az egyház egyes felső vezetői (zsinati szinten) ma is úgy tesznek, mintha egyházunkban a legnagyobb rend és egység uralkodna. És ennek az egységes egyháznak nevében nyilatkoznak nagy magabiztossággal a világ felé olykor olyan adminisztratív vezetők is, akik a gyülekezeti munkát jószerint csak „képeskönyvből ismerik”. Ezért aztán nem látják szűkségét annak, hogy a látszategység riasztó jeleivel foglalkozzanak. Arra pedig nem is volt példa az utóbbi húsz évben, hogy komoly lépéseket tettek volna a teológiai-lelki egység megteremtésére. Pedig nincs egység egyházunkban, sőt, a felszín alatt komoly törésvonalak húzódnak, és ezek egyre mélyülnek. Tragikomikus, hogy a közel tíz éve közismert népszámlálási adatokból már akkor sokak által riasztó statisztikaként publikált anyagnak a Zsinat elnöke által napjainkban történt ismertetését egyházi sajtónk merész és bátor lépésnek minősítette.

Ennek a rövid esszének célja az, hogy segítségével felvázoljam az egyházunkat közelebbről ismerők által is könnyen azonosítható törésvonalakat. Mindezt abból a célból, hogy feltárva azokat, közös és felelős cselekvéssel munkálkodhassunk a biblikus-hitvallásos egységért. Bár sokakban ég a vágy az egyházi ébredés után, és ők imádkoznak is a nagy állóvíz megmozdulásáért, de adhat-e Isten ébredést oda, ahol mély törésvonalak osztják meg az egyházat? Aggodalmaimat fokozza az a tapasztalatom, hogy ezek a törésvonalak egyre mélyülnek.

1.  Teológiai törésvonalak

Nehéz dolga lenne annak, aki azt a feladatot kapná, hogy a szószékeken, keresztelőkön és temetéseken elhangzó igehirdetésekből állítsa össze, hogy milyen evangéliumot és milyen etikai tanítást képviselnek a magyarországi református egyház igehirdetői és tanítói. Azt is érdemes lenne összegyűjteni, hogy kinek vagy minek elhívésére és megtételére szólítják fel az embereket a református igehirdetők vasárnaponként.

Mivel nincs mértékadó újságunk, folyóiratunk, ami ismertetné és ütköztetné a jelentősebbnek nevezhető teológiai-spirituális irányzatokat, ezért én javaslatot teszek ezek vázlatszerű (!) csoportosítására. Mivel egy felekezet identitása és teológiája a gyülekezeti igehirdetésekben tükröződik valósághűen, ezért én is ezekből vontam le az alábbi konzekvenciákat.

a.) Azonosítható egyházunk bibliaóráin, vasárnapi istentiszteletein a felolvasott bibliai igét általában csak mottónak használó, száraz, lényegében primitív, teológiailag be nem  tagolható irányzat. Ezeket az igehirdetéseket, jobban mondva elmélkedéseket – amik vagy tematikus, prekoncepciós, esetleg a magyarázatban valamiféle szóexegézist közlő beszédek – szenvedés végighallgatni a közhelyek emlegetése és az unalom miatt. Sajnos sok helyen a gyülekezet is beletörődve hallgatja ezeket a szent beszédeket, amikor pedig a meghívott igehirdető esetleg a kereszt és megigazulás evangéliumát hirdeti számukra, azt  szektásnak tartják.

b.) Egyházunk jellegzetessége a pietista ébredések evangéliumát (a kereszt evangéliumát) hűségesen hirdető evangéliumi irányzat. Teológiai hangsúlyuk a Jézusban elvégzett váltság, a bűnből való megtérés és a megszentelt életvitel, valamint az erre történő biztatás. Ők voltak mindig az egyház „fekete bárányai”, lelkipásztoraikat a gyülekezet rájuk hallgató tagjai hívő lelkipásztoroknak nevezik.  Ez az irányzat tanít a keresztről, Jézusról, az újjászületés-megtérés szükséges voltáról. A teológiai hangsúlyaikat, fogyatékosságaikat jogosan vagy jogtalanul ért bírálatok ellenére ezek a lelkipásztorok, egyháztagok alkotják ma is egyházunknak azt a lelkileg stabil magját, akiket a kommunizmus, majd a rendszerváltozás utáni társadalmi rend viharai sem tudtak még elsodorni a Bibliától és az egyháztól.

c.) Egyre erősödő hang a szószékeken, bibliaórákon és a lelkésztovábbképző tanfolyamokon az új teológiai csodafegyvernek számító humanista pszichológia keresztyénesített irányzata. Képviselőik a szószékről pszichológiai tanácsokat osztogatnak, ennek szellemében prédikálnak, bibliaóráikon és ún. csendesheteiken csoport-tréninget tartanak. A sokak szemében neves magyar lelkész egy országos konferencián azt fejtegette, hogy ő a hozzáforduló embereken segíteni akar, nem pedig Istenről beszélni nekik, ezért előadásán Jézus Krisztust egyszer sem említette!

d.) Az elmúlt évek újdonsága a gyülekezetekben (az egyébként újnak éppen nem nevezhető) a biblikus-hitvallásos, kálvini tanításokat és puritán kegyességet szorgalmazó teológiai irányzat. Ennek a református identitást fontosnak tartó irányzatnak jellemzője – a trinitárius bibliaszemlélet mellett – a mindent megelőző kegyelem hangsúlyozása. Az, „mely adatott nekünk Krisztus Jézusban, örök időknek előtte” (2Tim 1,9). Képviselőik, minden közkedvelt emberközpontúsággal szemben a hangsúlyt a Krisztusban elvégzett váltságra, az ellenállhatatlan kegyelem elveszíthetetlenségére helyezik. Ragaszkodnak a Biblia kijelentés voltához és tévedhetetlenségéhez. Református evangélizációt, gyermek és ifjúsági munkát szorgalmaznak. Az egyházi közvélemény (egyházi személyek és teológiai tanárok sugallatára) őket nevezi az egyház fundamentalistáinak.  Ennek ellenére létszámuk növekszik.

e.) Sajátos színt képviselnek egyházunkban azok a lelkészek, akik  hitvallás-feletti, felekezetközi ökumenikus szellemiségűek. Nehéz megállapítani, hogy ők milyen teológiai minimumot tartanak szükségesnek ahhoz, hogy együtt dolgozzanak más felekezetűekkel. Úgy tűnik, hogy egyházunkban őket a nagyobb felekezet tömegvonzása mozgatja (pl. római katolikusok vagy a világszerte terjedő karizmatikus mozgalom, mely maga által deklaráltan is ökumenikus). A Bibliát és hitvallásainkat nem ismerő egyháztagjaink pedig a keresztyén testvérszeretetre hivatkozva fenntartás nélkül helyeslik ezt az ökumenikus lelkiséget, és készek beáldozni református identitásukat is. Ezért férnek meg egymás mellett a római katolikus, az ortodox, az unitárius, a pünkösdi stb. istentiszteleti „betétek”, a karizmatikus zenekultúra, és itt-ott a nyelvimádság is.

De miként jutottunk el ehhez, a jobb esetben csak pragmatikusnak nevezhető, szinkretista, református identitást egyre halványabban tükröző állapothoz? (A kérdés jogosságának alátámasztására hadd idézzek egy vezető beosztású lelkészt, aki ezekkel a szavakkal határozta meg református identitását: „A református identitás nem fogalmi absztrakció. A református identitás történik. A gyülekezetben. Számomra tehát a református identitás alapvetően és meghatározó módon áthagyományozott közösségi életforma.”)

A 21. századi Magyarországi Református Egyház figyelemreméltó betegsége a teológiai oktatásban keresendő, ugyanis az itt jelentős szerepet játszó bibliai tárgyak tananyagát (eltekintve a nagyon csekély kivételtől) immár több évtizede a történet-kritikai módszer dominanciája jellemzi. Ez a módszer a Biblia könyveit a történelemkutatás eszközeivel tartalmilag, szerkezetileg, teológiailag elemzi, különálló elemekre bontja, esetenként keletkezését és szerzőjét is vitatja, aminek eredménye immár a Szentírás történeti megbízhatóságának sokszor direkt, máskor indirekt megkérdőjelezettsége. Talán már nincs is olyan bibliai könyv, amelynek egységét és szerzőségét, történeti állításainak jelentős részét a hivatalos tananyag kétségbe ne vonná. Ennek a – tudományosként ismert – gyakorlatnak áldozatául esett az ihletettség, a Biblia kijelentés volta, valamint a sola és tota Scriptura elve. Természetesen ezzel meggyengült, és lényegét vesztett lett a Biblia isteni tekintélye (divinitása). Így a teológiai hallgatók számára a Biblia darabokra törik, egysége felismerhetetlen lesz. Ezt, a jelentős kárt okozó gyakorlatot egyházunkban még jobbító szándékú kritikával sem lehet minősíteni sértődött fogadtatás nélkül, ráadásul a megsemmisítő válasz mindig az, hogy az illetékes professzor dönti el, hogy mit és hogyan tanít.

Ilyen modern tudományos háttérrel azután igazoltan beszélhetnek felelőtlenül a szószékről az igehirdetők: kijelentve egyes bibliai részekről, hogy azok későbbi betoldások, sok esetben pedig a próféták, az evangélisták és az apostolok is tévedtek. Így lett kegyetlen Istenné az Ószövetség Ura, Pál apostol tévedéseinek pedig már se szeri, se száma.

– A szisztematika teológia (dogmatika-etika) oktatása hiányos, ezért megalapozatlan a fiatal lelkészgenerációk ismeretanyaga a kegyelmi kiválasztásról, a szabad akaratról, a Szentháromság-tanról, a krisztológia vagy a szoteriológia legfontosabb kérdéseiről. Illetve arról, hogy mit tanítanak ezekről hitvallásaink, nota bene: Kálvin. Hasonló ismerethiánnyal kell felvenniük a harcot a szektákkal, vagy a gyülekezeti tagokat sem kímélő okkultizmussal.

A teológiai hallgatók beszámolóiból tudjuk, hogy van olyan tanár, aki tagadja a Sátánnak, mint személynek létezését, vallja a mindenek üdvözülésének tanát, tanítja, hogy halál után a lélek a feltámadásig a holttestben szunnyad stb. (Megjegyzem, hogy az ilyen és ehhez hasonló tanokat képviselő tanárok, kutató professzorok is esküt tettek lelkipásztorként a Bibliára és a hitvallásokra.) Ha viszont a „trombita bizonytalan zengést tészen”, ne csodálkozzunk, hogy a gyülekezetek ott tartanak, ahol.

– A gyakorlati teológia (az igehirdetésre készülés és a prédikálás ) mint tantárgy oktatásának eredményessége szinte alig mérhető a gyülekezeti gyakorlatban. Ugyanis jelentős azoknak a fiatal lelkészek száma, akiknek nincs használható ismerete az igehirdetésre készülés módjáról, de nem tudják a hallgatók számára érthető módon gondolataikat előadni sem. De hasonló benyomások érnek némely egyházi vezető médiában való szereplését figyelve is, megfűszerezve azzal az érzéssel, hogy őt sem érdekli az, amiről – például a szavak között jelentős szüneteket is tartva – beszél. Vajon, az apostol is ilyen lelkülettel prédikált, amiről azután azt írhatta, hogy őt a Krisztus szerelme szorongatja? Ha a mai igehirdetések általános gyakorlata szerinti mód és tartalom lenne az evangélium lényege, akkor én se lennék keresztyén.

– Sajnálatos, hogy a bibliai lelkigondozás diszciplínáját felváltotta az immár évek óta működő pasztorál-teológia (esetenként pasztorál-pszichológia). Ez a szép hangzású elnevezés a freudi, jungi és humanista pszichológia keresztyén mázzal leöntött szinkretizmusát képviseli. Bár érdemes lenne, most mégsem kívánom részletesen elemezni a szupervízor képzés tanfolyamainak gyakorlatát, amikor akár egy hetet is eltöltenek a lelkészek igehirdetés és imaközösség nélkül, amit adott esetben néma gyertyanézéses meditáció helyettesít. Esetleg mindezt csoportdinamikai tréning követi, amihez egymás elemzése is társul. Szánalmat keltők azok a beszámolók, amik a tanfolyamot elvégzett lelkészekről szólnak, akik a falusi bibliaórák 6-8 részvevőjével gyakoroltatják a tanultakat. Már arra is volt példa, hogy a résztvevők megtagadták a gyakorlaton való részvételt, majd a gyülekezeti termet is elhagyták.

Úgy vélem, inkább az egyházat megosztó teológiai törésvonalakról kellene felmérést készíteni, mint a pszichológiai tesztek eredményeiről. Mivel ezek a teológiai törésvonalak megosztják a gyülekezeteket és azok tagjait, a lelkipásztorokat, az egyház vezető testületeit, ezért itt van az ideje annak, hogy mindazok, akiknek szívügye a református egyház lelkiállapota, és művelik is a teológiát, akiket nem csupán az egyház anyagi jövője izgat, azok tárgyaljanak, és gyakorlati megoldást ajánljanak a teológiai törésvonalak megszüntetésére.

2. Spirituális törésvonalak

Aki résztvevője egyházi gyűléseknek, vagy olvassa egyházunk lelkészi és világi vezetőinek, tagjainak nyilatkozatait, illetve figyelemmel kíséri és elemzi az egyházi testületek (a presbiteritől a zsinati ülésig) döntéseit (hogy azok milyen szempontok mentén születnek), annak nem lesz ismeretlen az észrevételem.

Tulajdonképpen minden keresztyén egyházban kimutatható az a törésvonal, ami az egyház újonnan született vagy nem született tagjai, vezetői között felismerhető. Ez ellen a megkülönböztetés ellen mindig sokan és hevesen tiltakoznak, vitatva, hogy bárkinek újjászületett voltát meg lehet állapítani. Ugyanakkor az újszövetségi levelekben számtalan helyen találkozunk a „megtértek”, az „újonnan születtek”, a „hívők” megnevezéssel, ezzel különböztetve meg a gyülekezet tagjait a közöttük lévő „testi” emberektől, „akiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét”. Őket nevezi Pál „hitre nézve nem becsületes embereknek.” És egyértelműen tanít erről a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás is! Így bárki besorolhatja magát a két csoport valamelyikébe, ha őszinte választ ad erre a két kérdésre: Mit hiszel? – ugyanis „szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk” (Rm 10,10). Valamint: Hittel tudod-e önmagadra nézve is igaznak tartani a Heidelbergi Káté első kérdésére adott választ? Az embert ugyanis azonosítják tettei, döntései, életvitele, és elárulja beszéde.

Az a tény, hogy lényegében kétféle ember található az egyházban, önmagában még természetesnek is tekinthető, hiszen a Biblia nem tanít steril földi egyházról. A probléma és az egyház legkomolyabb feszültsége akkor ölt drámai méreteket, amikor a még élő-hitre nem jutott egyháztagok, lelkészek, egyházi vezetők olyan túlsúlyba kerülnek, hogy ezzel ők határozzák meg az egyházi életet. Sajnos megállapítható, hogy ma már ehhez az állapothoz közelít a Magyarországi Református Egyház. És csak súlyosbodik a helyzete, amikor olyan testületek, személyek vezetik vagy tanítják, akik számára nem tekintély a Biblia, döntéseiket pedig nem kontrolálja az, hogy mit szól mindahhoz Jézus. Ezért van azután rendetlenség a belső ügyekben, ezért erőtlen a misszió, súlytalan az egyházi sajtó és média. Teológiai szempontból zömében zavarosak és bibliai lelkiséget nélkülözők a megjelentetett írások, a közvetített prédikációk, illetve a rádió és tv műsorok, ahol legtöbbször csak a rendezvények bemutatása a lényeges elem. Az etikailag is megkérdőjelezhető lelkiség túlsúlya miatt lehetetlen átláthatóvá tenni a pénzügyeket, rendet teremteni a teológiai oktatásban, a diakóniában. Ezáltal nem érzékelik a szent és szentségtelen közötti különbséget azok, akik beviszik a templomba a diszkózenét, a kétes lelkiségű előadókat, és nem tartják botránkoztatónak, hogy a falusi gyülekezet gondnoknője a templom közelében működteti a falu italboltját. Ezért tarthatnak előadást egyházi összejövetelen arról, hogy a lelki feszültség oldásának megfelelő eszköze a tánc- és sexterápia. Egyházvezetői, oktatói pozíciókban pedig olyan személyek foglalnak el meghatározó szerepet, akik tagadják a Biblia megbízhatóságát, s csak hab a tortán, hogy az egyház újabb kori reformátoraként tisztelik és idézik azt a K. Douglass lutheránus lelkészt, aki a homoszexuálisok németországi fővédnökeként javasolta, hogy az egyház kérjen bocsánatot minden megsértett homoszexuálistól.

Ehhez a jelentős törésvonalhoz képest az összes egyéb jellegű spirituális törésvonal szinte lényegtelennek tekinthető.

3. Ekléziológia törésvonalai

Elég nagy a nézetbeli különbség az egyház / gyülekezet földi rendeltetését illetően is, amit elsősorban a gyülekezetépítés fogalmi körébe sorolnak. Mivel ebben a témában sincs érdemi vita egyházunkban, mindenki megkeresi a saját maga által legjobbnak tartott magyarázatot és a belőle következtethető gyakorlatot. Így azután igen tarka képet láthat az, aki a gyülekezetépítés gyakorlatát szeretné feltérképezni a négy egyházkerületben.

a.) Talán a legelterjedtebb vélekedés az, hogy a gyülekezet feladata a szolgáltatás, vagyis kiszolgálni az emberek igényeit, hogy mindenki jól érezze magát az összejöveteleken. Ebbe belefér az evés-ivás, a gyülekezeti alkalom szórakoztató jellege, a könnyűzenei koncert, a kismama torna, a karate-klub stb. De a legtöbb gyülekezetben ezzel a szemlélettel keresztelik meg azokat, akik ezt igénylik. Volt már jutalomhoz kötött, akciós, csoportos, előzetes felkészítés nélküli keresztelés is az egyházi iskolák meg nem keresztelt tanulói számára. Ha netán a lelkipásztor a szentség kiszolgáltatását biblikus feltételhez köti, s a kérvényezőnek ez nem tetszik, akkor majd különösebb kutatás nélkül talál olyat, aki azonnal megkereszteli. A szolgáltatás szintjére süllyedt a temetési szolgálat is, amit jól bizonyítanak az interneten megkereshető temetési prédikációk. A szolgáltatás lényege: a kiszolgálás.

b.) Az egyház, a gyülekezet lényegét sokan látják a szervezettségben. Számukra a kulcsszó tehát a szervezés. Mindent meg kell, és jól kell megszervezni. Ez a szemlélet összetéveszti a szervezést az élettel (dzoé). Ezekben a gyülekezetekben a lelkipásztori szolgálat lényege a menedzselés. Ebbe a feladatkörbe tartozik a pályázás, ami arra inspirálja a lelkészt és (sokszor) a presbitereket is, hogy támasszanak valamilyen igényt, amire pályázatot lehetne benyújtani. Így épülnek szép és impozáns objektumok, aminek elkészülte közben lehet nyüzsögni, intézkedni. Más szóval: minden a pénz körül forog. A lelkipásztor olyan elfoglalt, mint egy miniszter, és közben mindenki csodálja leleményességét. De mi van a gyülekezetben? Milyen az igehirdetés, a lelki és imaélet, vannak-e hitre jutottak, ki és mire tanítja őket stb.? A külső szemlélőnek az a benyomása, hogy ez a szervezkedés, menedzselés menekülés a pangó és üres gyülekezeti élet valósága elől.

c.) Már sokkal biblikusabban hangzik az, ha valaki a gyülekezeti élet lényegét a közösségben látja. A közösségi szemlélet szerint mindent el kell követni azért, hogy a világban elidegenedett ember számára az egyház nyújtson lehetőséget a közösség megélésére. Ezekben a gyülekezetekben számtalan a rendezvény. A programok nagy része (tisztelet a kivételnek!) lelkileg felszínes, mivel a találkozás és beszélgetés lehetősége a lényeges szempont. A közösség szemléletű gyülekezet a hangsúlyt a közös ebédekre és vacsorákra, bálokra, kirándulásokra helyezi, mindarra, ami közösségi élményt nyújthat. Az egyház válságállapotából való kivezető útként tekintenek a közösségépítést gyakorló lelkipásztorok és presbitériumok a csoportépítő pszicho tréningekre, amit megpróbálnak bevezetni a gyülekezet réteg-alkalmain.

Miközben a közösség minősége, légköre valóban fontos tényezője a gyülekezet lelki életének, aközben felmerül a kérdés, hogy a közösségi lét eszköze, vagy csupán következménye annak, hogy a gyülekezet betölti igazi küldetését? Mert valós közösséget soha nem az ember, hanem az Igén keresztül munkálkodó Szentlélek teremt!

d.) Talán a legjelentősebb a száma azoknak a gyülekezeteknek, ahol a lelkipásztor és presbitérium a gyülekezeti élet lényegét a tradicionális egyházi alkalmak (istentisztelet, úrvacsoraosztás, bibliaóra) megtartásában, illetve a gyülekezeti struktúra és hagyomány őrzésében látják. Szóljon a harang, szedjék be az egyházadót, mindig legyen kéznél a lelkipásztor, működjék a presbitérium stb. Ha nincs férfi, akkor lehet nő is a lelkipásztor, ha kevés a férfi a presbitériumban, akkor beválasztanak nőket, az sem számít, ha minden presbiter: nő, vagy akár a gondnok is az. A struktúrát fenn kell tartani, és annak működnie kell. Bármi áron is, hiszen, ha a struktúra sértetlen, a tradicionális alkalmak megtartatnak, akkor nagy baj nem lehet.

c.) Egyházunkban megtalálhatók azok a gyülekezetek is, ahol a Biblia és a kálvini hitvallások alapján vallják, hogy a gyülekezet földi rendeltetése az anyaság, hogy ti. az igehirdetés hatására születnek újjá emberek, az újjászületettek éltető lelki táplálékot kapnak. Olyan anyaság ez, ahol a gyülekezet egyre több tagja szolgál Jézus Krisztus világi missziójában. Ők azok, akik hisznek a Krisztus és kegyelem központú igehirdetés kizárólagos erejében – még akkor is, ha ennek nincs azonnali és látványos eredménye.

Ne állítsuk azt, hogy ezek az ekléziológiai különbségek kiegészítik egymást! A tapasztalat mást mutat, a közöttük húzódó törésvonalak ugyanis egyre jobban megosztják az egyházat. Sajnos hiányzik egyházunkból a felelős, biblikus és hitvallásszerű állásfoglalás és tanítás, ami segítséget adhatna az egyház lényegének megismerésében és gyakorlásában.

4. Szociális törésvonalak

Szomorúság tölt el, hogy a reformátusok között ezt a problémát is számon kell tartani. Volt, aki már évekkel ezelőtt figyelmeztetett bennünket a veszélyre, hogy éles választóvonal rajzolódik ki egyházunkban, ami megoszt majd bennünket. Ő már akkor felismerte a szociális különbségek veszélyét, azt, ami a jelentős állami kárpótlási pénzből élő (dőzsölő?), és a saját erejükből önmagukat fenntartó szegény, talán a legszükségesebb kiadások fedezetével sem rendelkező falusi gyülekezetek között húzódik.

Bizony, azokon a helyeken nem a szorgalmas lelki munka eredményeként élnek gyülekezetek és lelkipásztorok nagy lábon. Ugyanakkor a semmilyen állami forrással nem rendelkező gyülekezetek lelkipásztorai talán nélkülöznek, és ha nem lenne hittan-pénz és az Orbán-fillér, akkor egzisztenciájuk ellehetetlenülne, gyülekezetük működésképtelenné válna.

Egyházi idős otthonok, konferencia és üdülő telepek épülnek mindenféle luxussal felszerelve, amit a falusi lelkipásztor (netán gyülekezeti tag) talán soha sem tud majd megfizetni. Egyesek csoda-autókon száguldoznak olyan falvakban, városokban, ahol az egyház tagjai igen szerény körülmények között élnek. Ne gondolja azt egyik érintett személy se, hogy ezt a kívülállók nem érzékelik!(Hogy a Legfelsőbb Bírót ne is említsem!)

Minap egy olyan lelkész özvegyével találkoztam, akinek férje hűségesen szolgált egy kis falusi gyülekezetben, ő pedig most a református egyháztól havi 14.000,- Ft (!) özvegyi nyugdíjat kap. A temetési segélyt (28.000,- Ft!) is csak évekkel férje halála után postázták számára. Csak remélni tudom, hogy egyedi ez a szégyenteljes eset!

5. Etikai törésvonalak

Bár a nagy nyilvánosság előtt nem ismertek az egyházban komoly gondot okozó etikai problémák, ugyanakkor az egyházi közvélemény jelentős része ismeri azokat az eseményeket, amik a bibliai, hitvallásos, puritán etikai normákat képviselő (de a jó érzésű) lelkipásztorok és egyháztagok számára komoly aggodalmat és szívbéli fájdalmat okoznak.

Ilyen etikai problémára gondolok, mint az egyre több helyen tapasztalható anyagi visszaélés, ha durván fogalmaznék, sikkasztás. Sajnos igen jelentősnek kell a visszaélésnek lennie, hogy abból fegyelmi ügy legyen. Szomorú, hogy Isten igéjével foglalkozó emberek anyagi visszaélést követnek el, de azt még elszomorítóbb gyakorlatnak tartjuk, ahogyan ezt egyes egyházi hatóságok kezelik. Amikor az ügyeknek nincs komoly szankciója, akkor demoralizálódik a gyülekezeti közvélemény, és ezzel elfogadottabbá válnak a kisebb visszaélések is.

Sajnálatos, hogy növekszik az elvált segédlelkészek, lelkészek, lelkésznők, esperesek, teológiai tanárok, de a presbiterek, gondnokok és természetesen a gyülekezeti tagok száma is. Divatos cselekmény lett a házasság szétbontása. Van-e ennek gyakorlati következménye a beosztás, szolgálati viszony tekintetében? Mit szól az egyre erősödő folyamathoz a Zsinat? Pedig, ha komoly következményekkel kellene számolnia az érintetteknek, akkor talán nem tartanának egyesek már a többedik válásnál. De, mivel számtalan eset példázza, hogy a válás után sem rendült meg a beléjük vetett bizalom, ezért továbbra is elláthatják tisztségüket. Éppúgy, mint a társadalom egyéb szféráiban. Ha pedig valaki az egyház berkeiben a válást számon kérhetővé teszi, netán az egyházi tisztség (presbiterség, gondnokság, lelkipásztorság, esperesség, teológiai tanárság, zsinati tagság) betöltésének kizáró feltételeként javasolja, az nagy ellenállással szembesül. Hiszen a szélesebb egyházi közvélemény tudomásul veszi a tisztségviselők válását, míg a törésvonal másik oldalán álló kisebbség legfeljebb szégyenkezve hallgatja a nagyobb tábor gúnyos szemrehányását.

Bizonyos vagyok abban, hogy korábban nem volt ilyen mértékben elfogadott az alkoholfogyasztás az egyházi alkalmakon. Ritka az olyan rendezvény, ahol csak üdítőt fogyasztanak a résztvevők. Természetesen nem a csak néhány pohár bort fogyasztókra gondolok, hanem annak mértéktelen voltára, illetve az egyre divatosabb pálinkázásra és egyéb tömény italok használatára. Tisztelet azoknak a szervezőknek, akik akár az elvárásokkal szemben se engedik be a gyülekezetbe a szeszesitalt. Az egyre erőteljesebben alkoholizáló társadalom felé ennek a magatartásnak is lehet komoly jelzés-értéke!

6.  Az egyházi struktúra törésvonala

A rendszerváltáskor sokan gondoltuk úgy, hogy megszűnik majd az a szakadék, ami az egyházkormányzat ill. az általuk kreált adminisztráció és hivatalnokok, valamint a gyülekezeteket képviselő közpapok között a kommunizmus idején tátongott. A felső és alsó szint között szinte semmiféle kapcsolat, átjárhatóság nem volt. Volt, aki meg is jegyezte akkor, hogyha egy napon eltűnne a zsinati iroda és apparátusa, talán évekig se venné azt észre senki.

A rendszerváltás utáni zsinati beszámolókat olvasva, vagy számba véve a zsinati „Überbau” korábbit jóval meghaladó létszámát (miközben egyházunk templomjáró népe egyre zsugorodik!), beleértve a tanácsadókat, szakmai team-eket, szóvivőket, hivatalos nyilatkozati jogot maguknak vindikáló személyeket, egyre erőteljesebb bennem a visszarendeződés felismerése. A diakóniában viszont tökéletesen sikerült a kapitalizálódás: Mikor volt az egyházban vállalkozás a diakónia?

Fel kell tehát tennünk kérdéseinket: Ki, kiért van az egyházban? Mit kap a gyülekezet felülről? Mi (a gyülekezet és tagjai) kapunk valamit felülről, vagy ők (a vezetők, az apparátus) kapnak valamit miértünk (az államtól)? Milyen tények bizonyítják azt, hogy ebben a húsz évben a Zsinat (egész apparátusával) a gyülekezetek missziói munkájával foglalkozott, vagy a gyülekezetek ügyét képviselte? Adott-e zsinatunk a gyülekezeteknek és lelkészeknek fontos lelki és etikai tanításokat, ellenőrizte-e a teológiai tananyagot, indított-e tanfegyelmi eljárást olyan professzorok és lelkészek ellen, akik a református egyházban tévtanításokat képviseltek? Vagy ellenkezőleg: kitüntette őket?

Ennek a törésvonalnak a felemlítése tabu az egyházban, de tévednek az érintettek, ha azt gondolják, hogy mindezeket nem érzékeli a közélet.

Különösen irritáló az a tény, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a Zsinat még mindig nem döntött az ügynök lelkészek, tisztségviselők ügyében. Ha (azt a néhány személyt leszámítva) önként nem is vállalkozott arra más, hogy bocsánatot kérjen a még élő, besúgott társaitól, akkor legalább fejezze ki sajnálkozását a Zsinat amiatt, hogy az érintett ügynökök Isten előtt sem ítélték bűnnek tettüket, és nem kértek kegyelmet bűnükre. Hiszen akkor tud és mer valaki az embertársai előtt is vallást tenni bűnéről, ha előtte azt rendezte az Úrral. És sajnos ahhoz, hogy a Zsinat mégis foglalkozott a besúgó-problémával, egy botrányosnak beállított leleplező előadásra és publikációra volt szűkség. És a Zsinat által felállított vizsgáló bizottság egy évnyi megfeszített munkával még mindig csak ügyrendje megállapításánál tart!

7. Az egyházi futurológia törésvonalai

Milyen lesz az egyház jövője és a jövő egyháza? Kíváncsian várom a Zsinat futurológiai bizottságának prognózisait! Ugyanis ma sokan igénylik az egyház reformációjának szükséges voltát. Semper reformanda! Talán nincs is olyan (akár világi személy is!), aki nem látja ennek szükségességét. A kérdés azonban mindig az, hogy ki és mit ért ezen.

a.) Legáltalánosabb vélekedés az, ami reformáción az egyház strukturájának változtatását érti és sürgeti: ne legyen püspök és zsinat, legyen nagyobb demokrácia az egyházban, vagy legyen minél kisebb az adminisztráció stb.

b.) Ismét mások szigorúbb tanfegyelem bevezetésétől remélnek változást, megújulást.

c.) Vannak, akik szerint hitvallásaink elavultak, nem kellene ragaszkodni hozzájuk. Több szabadságra, lazaságra, más felekezet és a világ felé való nyitottságra (több kultúrát!) lenne szűkség.

d.) Mások szerint a jövő egyházának ökumenikus szellemiségűnek kell lennie, félretéve végre a felekezeti határokat, össze kell ölelkezni minden keresztyén felekezettel, esetleg a humánusabb világvallásokkal.

e.) Végül (tolmácsolva mindazok véleményét, akikkel egyetértünk) kijelenthetjük, hogy az egyház jövője biztosított! Az egyház ugyanis örök, mivel Krisztus teste az, közösség, ahol az Igében Krisztus van jelen. Kérdés, hogy hisszük-e ezt? Ha igen, akkor kijelenthetjük, hogy a Magyar Református Egyház jövője attól függ, hogy mennyire lesz a tisztán és elegyítetlenül hirdetett Ige egyháza. Hogy tagjai hiszik-e a Bibliáról, hogy az Isten tévedhetetlen Igéje, ami nemcsak tartalmazza az Igét, hanem azonos azzal, az Ige pedig Krisztussal! Ezért, aki a Bibliát kritizálja, Krisztust kritizálja! Lényeges feltétel az is, hogy hiszik-e a Biblia tévedhetetlenségét, mivel az azt ihlető Szentlélek is tévedhetetlen. Ezért hirdethetjük bátran az abban megfogalmazott üzenetet, Jézus Krisztus evangéliumát és igazságát.

Jelen helyzetet vizsgálva megállapítható, hogy a futurológiát tekintve is jelentős különbséget tükröző törésvonalak vannak egyházunkban.

*  *  *

Végül pedig meg kell említenem, hogy mindezek megfogalmazására – elsősorban – a református egyház iránt érzett, gyermekkoromtól töretlen felelős szeretet motivált. De az a körülmény is, hogy a problémák megbeszélésére ez ideig semmiféle lehetőséget nem biztosított egyházunk vezetése. Feltételezem, hogy azért nem, mert ők nem értékelik veszélyesnek egyházunk helyzetét. Célom pedig ezzel a tanulmánnyal az, hogy felhívjam a figyelmet egyházi életünk azon neuralgikus területeire, amelyeken, ha nem kezdünk imádságos lelkülettel, az Isten Igéjéhez ragaszkodva közösen változtatni, akkor esetleg a már elkezdődött, néhol drámainak nevezhető erodálódási folyamatokat nem tudjuk majd megállítani.

2011. december

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele