Szikszai Béni száz éves lenne
- Írta: Margit István
Szikszai Béni nevének említése nélkül lehetetlen a 20. századi belmissziói mozgalomról beszélni. Neve összeforrt a lelki ébredéssel és a Bethánia CE Szövetséggel, amelynek hosszú éveken át hűséges munkatársa volt;
áldott eszközként Isten kezében, "akit emberi sorsa mély megaláztatása ellenére sem tudott megingatni hitében és eltántorítani szilárd meggyőződésétől" (Szebeni Olivér). Bár bőven volt része különféle megaláztatásokban, nem csüggedt el. Mennyei atyja, akihez mindvégig hűséges maradt, nemcsak megerősítette őt a próbák idején, hanem meg is dicsőíttette magát benne és általa. Akik ismerték - barátai és ellenfelei egyaránt - tisztelték és becsülték őt őszinteségéért, egyenességéért. Miként a bibliai hithősök, ő sem volt makulátlan, de mindig tudta, hogy hol talál bűnbocsánatot. Az evangélium embereként szavaival, életével is az élő Krisztust hirdette, ezért nem mindenütt fogadták őt kitörő örömmel. Ahogyan az Ige meghasonlást okoz az emberek között, így személye is megosztott sokakat. Sajnos, még lelki testvérei sem tudták őt "egyformán szeretni". Némelyek rajongtak érte és csüngtek rajta, másokat irritált szókimondása, hajthatatlansága. Annyi bizonyos: az egyháztörténészeknek nem lesz könnyű dolguk, ha egyszer majd megpróbálják feltárni és értékelni életművét.
Amit ebben a pillanatban tudunk róla nem egyéb, mint különböző életrajzi adatok halmaza, illetve azok az újságcikkek, amelyek felelevenítenek egy-egy epizódot életéből. Az "Ahogy én láttam" című emlékiratában, amit 1974-ben vetett papírra, több személyes vonatkozású megjegyzés található - annak ellenére, hogy igyekezett mindvégig az "árnyékban maradni". Mivel szívügye leginkább az ébredés volt, ezért ennek előzményeiről, történéseiről beszél, mintsem önmagáról. A népi írók szenvedélyes hangja szólal meg benne, amikor pontos leírását adja a 20. század társadalmi mozgásának és egyházi életének. A bevezető akár szociográfiai tanulmány is lehetne (gyakran idézi fel Szabó Dezsőt, Kovács Imrét és társait), a továbbiakban pedig bemutatja az akkori egyházi élet és a belmissziói mozgalom jelentősebb alakjait.
1908. június 4-én született a Szolnok megyei Abony község tanyavilágában, ahol édesapja gazdálkodó parasztember volt. A bábaasszony úgy ítélte, hogy életképtelen, ezért Pünkösd napján gyorsan megkeresztelték. Isten azonban másként döntött felőle, így csodálatos módon életben maradt. Gyermekkorának képei egész életén át végig kísérték. Mély nyomot hagyott benne nővérének öngyilkossága, illetve a Tanácsköztársaság, amikor több szörnyű esemény szemtanúja volt. Az iskola távol esett a szülői háztól, mégis szívesen és nagy kedvvel tette meg - tizenkét esztendőn keresztül - minden nap a három kilométeres utat. Apja, látva a fiú jó képességeit, úgy döntött, hogy többet érdemel a paraszti életformánál. Ezért a polgári iskola elvégzése után beíratta a szolnoki Zsidó Kereskedelmi Iskolába, ahol ő volt az egyetlen parasztszármazású diák.
Negyedikes korában súlyos beteg lett, és hosszabb időt töltött otthon. Ekkor adta kezébe hívő édesanyja a Bibliát, amit nagy kedvvel olvasott, és felragyogott előtte Krisztus váltsága: "ami ebben a könyvben van, igaz" - mondta - "és én erre ráteszem az életemet". Egy ige különösen is hangsúlyossá lett előtte: "Ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet" (Csel 9,15).
A sikeres érettségi vizsgát követően az Abonyi Községházán, később pedig a Járási Főszolgabírói Hivatalban kapott állást.. Nagy lehetőségek előtt állt, de őt nem a világi karrier érdekelte; az Úrnak akart szolgálni, amire hamarosan lehetősége is nyílt.
Már megtérése évében megismerkedett Molnár Máriával, aki később a missziói mezőn halt mártírhalált. A misszionáriusnő meghívta a Bethánia CE Szövetség budapesti konferenciájára, és ez az út végképp "megpecsételte sorsát". Tagja lett az egyesületnek, sőt, 1930 őszétől a Bethánia választmánya utazó titkárként alkalmazta. Az ügy érdekessége, hogy a választmány egyetlen tagja ágált ellene, Bereczky Albert, aki később püspökként sem "fogadta őt a kegyeibe".
Szikszai Béni belevetette magát a munkába, járta az országot és hirdette az evangéliumot. Évente húszezer kilométert is megtett, többnyire gyalog, vagy lovas kocsin. Prédikált egyszerű, szalmatetős szérűben és hatalmas templomokban. Beszélt keveseknek, és szolgált tömegeknek. Közben sok emberi értetlenséggel és rosszindulattal is találkozott, főleg a nyájukat féltő papok részéről. Mások viszont örömmel fogadták igehirdetéseit, és személyes megváltójukká fogadták Jézus Krisztust.
"Egykönyvű" ember volt, hiszen hiába rendelkezett hatalmas könyvtárral, mégis a Szentírást tartotta mindenek előtt fontosnak. Állítólag hatvanszor olvasta végig Bibliáját. Életét mindvégig az Írás szavai hatották át, Krisztus keresztje szüntelenül ott ragyogott szemei előtt. Talán ezért is hangzott ajkáról oly hitelesen és hatalmasan a keresztről szóló bizonyságtétel.
Nemcsak utazótitkárként vált neve ismertté, a Bethánia berkein beül is nagy tekintélyt vívott ki magának. Olyannyira, hogy 1939-ben, Sallay István halálát követően, őt választották főtitkárnak. í“riási lendülettel fogott hozzá a munkához, hamarosan megéledt az alvó egyesület. Evangélizációk, lelki konferenciák követték egymást, beindult az utcamisszió, hangsúlyosabb lett a közösségek pásztorolása, tartalmasabb a Mustármag című folyóirat. Közben megházasodott, feleségül vette Rívó Erzsébetet. Sajnos, boldogságuk nem tartott túl sokáig, felesége viszonylag fiatalon elhunyt. Másodszor is megnősült, főtitkár elődjének leányát, Sallay Esztert vette el.
A II. világháború eseményei nem rendítették meg munkájában, folytatta ébresztői szolgálatát. Járta az országot, térített, lelkigondozott, szervezte a budapesti és vidéki közösségeket. Az ostrom alatt menekülteket rejtegetett. Szoros kapcsolatot épített ki egyházi és egyesületi vezetőkkel, gyakran együtt imádkoztak.
Amint a harcok elcsitultak, a lelki munka újra felvirágzott. A nagy budapesti evangélizáció, az alcsúti és vajai konferenciák, lelki alkalmak sokasága jelezte, hogy Isten hatalmas ébredést készített a nemzetnek, és az ébredés egyik fáklyavivője Szikszai Béni. Budapest mellett Debrecen az ébredés centruma, ahol dr. Szabó Mihály táblabíró volt a közösségvezető. Kettejük között valami "megmagyarázhatatlan feszültség" érezhető, amit egymással elrendezni nem tudtak, de a lelki munka ennek nem látta kárát.
A virágzó lelki élet azonban nem tetszett mindenkinek, főként az új hatalomnak nem. Utasításukra az egyház vezetői mindent elkövettek, hogy megfékezzék az ébredést. Végül létrehozták a Református Missziói Szövetséget (ebbe olvasztották be a különböző kegyességi irányzatokat), majd megjelent a hírhedtté vált Testvéri Izenet, amelynek lényege az egyesületi munka teljes felszámolása volt. Szikszai Béni a Konvent alkalmazásába került, de egy év múlva a beosztása megszűnt. Nehéz időszak következett számára. Alcsútra vonult vissza, ahol gazdálkodni kezdett.
1953-tól családjával Göböljárás-pusztára költözött, ahol az erdőgazdaság alkalmazta segédmunkásként. Ez az időszak volt életének a mélypontja. Mind lelkileg, mind fizikailag súlyos terheket hordozott. Közben állandóan zaklatta a világi hatalom és az egyház. Olykor elcsüggedt, Istentől azonban nem távolodott el. Az ötvenes évek végén, amikor enyhült a szorítás, újra "szolgálatba helyezte magát", és munkatársai előtt tett bizonyságot. Igeszolgálatot azonban egyelőre nem vállalt, bár ilyen kéréssel több felől is megkeresték. A szekták, kisegyházak hívását kategorikusan elutasította, de nem vette jó néven az ún. "földalatti evangéliumi mozgalmak" megmozdulásait sem. Annak ellenére, hogy vezetőikkel szoros kapcsolatban állt.
1976-ban a Református Egyház vezetői visszahívták az evangélizációs szolgálatba, amelyet azután haláláig végzett. Rendszeresen tartott bibliaórákat a pestlőrinc-erzsébettelepi gyülekezetben, amelynek főgondnoki tisztét is vállalta. Sajnos, egészségi állapota folyamatosan romlott, ereje egyre fogyott. 1985. január 26-án érkezett el hozzá is a hazahívó szó.
Szikszai Béni nemcsak mint igehirdető és szervező tűnt ki, hanem irodalmi téren is jelentőset alkotott. Számos műve jelent meg, főként kommentárok, prédikációskötetek. De írt verseket, színjátékokat és énekszövegeket, cikkeit pedig több egyházi lap is leközölte. Széleskörű levelezést folytatott, német nyelvről számos könyvet lefordított. Több kézirata - így önéletírása is - mindmáig kiadatlan. A jövő nemzedékére vár, hogy feldolgozza hagyatékát, és méltó módon megemlékezzen arról az emberről, aki egész életét Krisztus ügyének szolgálatába állította.
Margit István / Pécel
cím: 2119 Pécel, Kálvin tér 2/b (
tel./fax: 06-28-452-334
email: 
webmester: 
számlaszám: 11742331-20002279 (OTP)
adószám: 19171982-1-13