www.bibliaszov.hu

Ha az egyházhoz régebben kötődő emberek közül Magyarországon valaki ezt a szót hallja, hogy "evangélizáció", akkor legtöbben arra az idényszerű(kampányszerű), több napon át tartó igehirdetés sorozatra gondolnak, melynek hallgatóit az igehirdető megtérésre szólí­totta fel.

Ezeknek az igehirdetés-sorozatok általánosan elfogadott tematikája volt: a bűn, kárhozat, megtérés, bűnbocsánat, Krisztus áldozata, örökélet.
Mivel az evangélizáció fogalmának megfogalmazására a szakirodalom több, mint 70 meghatározást sorol fel, ezért fontosnak tartom már előre jelezni, hogy a továbbiakban a fenti értelemben vett evangélizációról beszélnék.
Azt az észrevételemet is szeretném megosztani a kedves Hallgatókkal, hogy az evangélizáció témája az eddig rendezett konferenciákon elég felszí­nesen került kitárgyalásra, amennyiben figyelmen kí­vül hagyták e téma teológiai, ekkleziológiai, missziológiai kontextusait. Ebből okulva, a következőkben szeretném az evangélizációk történetét és annak tanulságait az emlí­tett kontextusokban vizsgálni és analizálni.
Az evangélizációk történetét a szakirodalom egy része az ébredésekkel összefüggésben tárgyalja, s ez a magyarázata annak is, hogy ha valahol egy egyház lelki alvásba merül, a gyülekezetek erőtlenné válnak, a templomok kiürülnek stb., akkor az evangélizáció témája, mint valami csodafegyver újra, meg újra előkerül. Így került elő ez a téma hazánkban is úgy, mint a gyülekezetek lelki válságából kivezető egyetlen út.

1. Mint emlí­tettem, az evangélizációk története szoros kapcsolatban áll az ébredések történetével. Mivel az a homiletikai műfaj és gyakorlat, melyet hazánkban is evangélizációnak neveznek, a 18. század "terméke", ezért most a 18-19. sz. ébredéseivel foglalkoznék igen röviden.
1.1. A misszió-történet í­rói annak az un. lutheránus-pietista ébredésnek kezdetét, mely egyébként az Anglián és Hollandián át érkező puritánus hatásra indult el Németországban, egyebek mellett, a hazánkban talán legjobban ismert Philipp Jakob Spenernek (1635-1705) nevéhez kapcsolják, aki a korai pietizmusnak, az ún. Halle-i pietizmusnak meghatározó személyisége volt. A Halle-i lutheránus-pietista ébredés másik fontos személyisége August Hermann Francke (1663-1727) volt, akit a protestáns evangélizáció atyjának, és az első nagy német evangélistának neveznek. Ő volt, aki járva az országot templomokban, árvaházakban és oktatási intézményekben hirdette az evangéliumot, felszólí­tva hallgatóit a megtérésre. Ennek az ébredésnek képviselői elsősorban az erőtlenné vált, tradicionális egyházi életet szerették volna megújí­tani.
1.2. A 18. sz. másik ébredése Amerikában támadt, melyet misszió-történetí­rók az ún. első nagy ébredésnek neveznek. Az amerikai első nagy ébredés kibontakozásában jelentős szerepet játszott, a német pietista hatás alatt felnőtt holland református Theodore Frelinghuysen, a presbiteriánus Jonathan Edwards (1703-1758), methodista John Wesley (1703-1791), a kálvinista George Whitefield (1714-1770). Ez az ébredés egymástól függetlenül, helyi gyülekezetekben kezdődött, és az ébredés lelkészei is eleinte csak gyülekezetük életet szerették volna megújí­tani. Ez a helyzet azonban J. Wesley és G. Whitefield Amerikába érkezése után megváltozott miután Whitefield el kezdett nagy tömegek előtt evangélizálni. (Az ő nevéhez füződik az ún. "tömegevangélizációs" módszer bevezetése Amerikában és Angliában.) Hamarosan ez az ébredés nemcsak a felekezeti határokat lépte át, hanem új felekezetek létrejöttéhez is vezetett.
1.3. A harmadik, s még az elsőnél is kiterjedtebb ébredés, mely 1850-től és 1914-ig tartott, Amerikában kezdődött és átterjedt Európára is. Ezt nevezik egyébként a második nagy ébredésnek. Ez az ébredés egy olyan "imamozgalomból" indult ki, melyet laikusok kezdeményeztek Amerikában, majd hatása kiterjedt Angliára, Skóciára, Írországra, Németországra, Hollandiára stb. és tartott az első világháború kezdetéig. Ennek az ébredésnek főbb, hazánkban is ismert evangélistái voltak: Dwight L. Moody (1837-1899) John R. Mott (1865-1955) R. A. Torrey (1858-1928), stb. Ennek az ébredésnek kiterjedésében már igen nagy szerepet játszottak a tömegevangélizációk. Az egyház történetében talán nem is voltak olyan méretű tömegevangélizációk, mint a második nagy ébredés során.
1.4. A 20. században is szinte világszerte támadtak kisebb nagyobb méretű és kiterjedésű ébredések, immár nemcsak az amerikai és európai kontinensen. Ezeknek az ébredéseknek is meg voltak és vannak az ismert evangélistái, gondolok itt a legnépszerűbbre, Billy Graham-re(1918-). A 20. sz. ébredései teológiailag a korábbiaknál még többszí­nűek voltak, gondolok itt az un. evangélikál jellegű ill. a mára legnagyobb méretűnek mondott un. karizmatikus ébredésekre.
E rövid történeti áttekintéssel szerettem volna azt érzékeltetni, hogy valamennyi ébredésben fontos szerepet játszottak az evangélizációk.

2. Témánk szempontjából érdemes megvizsgálnunk, hogy mik voltak ezeknek az ébredéseknek a jellegzetességei.
2.1. Az első, amit feltétlen látnunk kell, a spontaneitás. Ha valahol joggal lehet idézni a János 3:8-at, "A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő", akkor ezt minden ébredés megindulásával kapcsolatban megtehetjük. Erre a momentumra szeretném felhí­vni mindenki figyelmét most is. Ha valahol felfedezhető a Szentlélek-Isten szuverénitása, akkor ezt az ébredésekben figyelhetjük meg!
2.2. Ezek az ébredések mindí­g úgy indultak, hogy lelkipásztorok "csupán" hirdették az Igét ( Lásd az első nagy ébredést!). Az igehirdetők tulajdonképpen az erőtlenné vált népegyházi gyülekezeteiket akarták lelkileg felrázni.
2.3. Az ébredések másik kí­sérő jelensége volt a napokon keresztül tartó, megtérésre felszólí­tó igehirdetés sorozat, melyet evangélizációnak neveztek. Az evangélizáló igehirdetések kialakulása mögött az, a pietizmus által erőteljesen hangsúlyozott meggyőződés állt, hogy mivel a keresztyén élet megtéréssel kezdődik, ezért erre kell az embereket felszólí­tani. Ennek eszköze pedig az evangélizáció. Az evangélizáló igehirdetések ezért egy világosan artikulálható paradigma szerint hangzottak el: bűnös vagy és elveszett - de Jézus a kereszten életét adta érted - térj meg és megmenekülsz.
2.4. Az ébredések harmadik jellegzetessége a tömegevangélizációkat kí­sérő tömeges megtérések eseménye volt. A megtéréseket úgy regisztrálták, hogy a megtérteket az igehirdetések után előrehí­vták és megszámolták. Vagyis az ervangélizáció célja a "megtérés előidézése" (J.A. Packer) volt.
2.5. Az ébredések negyedik jellegzetessége az a törekvés volt, hogy a népegyházat hitvalló egyházzá tegyék, ezért a megtérteket megkülönböztették a meg nem tértektől, és a tradicionális gyülekezeti alkalmakon kí­vül külön közösségekbe gyűjtötték össze őket és igyekeztek aktivizálni az evangélium továbbadására. Így az ébredésekben mindig felerősödött egyrészt a szeparáció, másrészt az egyetemes papság elve.
2.6. Mindenképpen ki kell még emelnünk az ébredések, közöttük úgy ez első, mint a magyar protestantizmusra is hatást gyakorló un. második nagy ébredés interkonfesszionális jellegét, mely később az ökumenikus mozgalom megindulására is nagy hatással volt.

3. Az ébredések következményei és hatásuk
3.1. A történeti áttekintésben pietista-lutheránusnak nevezett ébredésnek pozití­v következményeiről köteteket í­rtak a történészek. Ennek az ébredésnek hatására gyökeresen megváltozott az egyházi élet, a gyülekezeti élet spiritualitása, a teológiai oktatás, fellendült a teológiai és lelki irodalom, azelőtt soha nem látott mértékben fellendült az intézményes diakónia, stb.
Az ún. első nagy ébredés eredményeként új gyülekezetek, sőt új felekezetek alakultak, a régi gyülekezetekben pedig megújultak. Ez az ébredés is, mint a többi, harcot indí­tott az alkoholizmus, a szerencsejáték, a káromkodás, házasságtörés stb. bűnei ellen, s ilyen értelemben társadalmi hatásuk is igen jelentős volt. Történetí­rók, Amerikában a rabszolgaság megszüntetését, sőt magának a mai Egyesült Államoknak kialakulását is, az első nagy ébredés egyik következményének tartják.
3.2. Az ébredések fontos következménye volt - úgy az amerikai, mint az európai kontinenseken - egyházi kollégiumok, és teológiai szemináriumok megindí­tása (melyek később, pl. az USA leghí­resebb egyetemei lettek). Továbbá annak a gondolatnak szorgalmazása is, hogy minél több gyülekezeti tagot kell kiképezni és bevonni a missziói munkába.
3.3. Az ébredéseknek azonban nemcsak pozití­v következményei voltak! A tanulság kedvéért a negatí­vumokat is érdemes röviden számba venni.
3.3.1. Az európai ébredések nemcsak az egyházi élet megújulását eredményezték, hanem kisebb-nagyobb egyházszakadásokhoz is vezettek. Gondolok itt, pl. Angliára, Németországra, Hollandiára.
3.3.2. Az ébredések interkonfesszionális jellegével együtt járt a hitvallások ignorálása, mely gyakran a felekezetek identitás vesztéséhez és olykor szektásodáshoz vezetett. Figyelemre méltó, hogy az ébredéseket kezdettől fogva kí­sérték az extatikus jelenségek, a rajongás, amely jelenségekkel szemben a taní­tásban sokszor járatlan ébredési vezetők gyakran tehetetlenek voltak (mind a mai napig!).
3.3.3. Az ébredések ekkleziológiai fogyatékosságát három szóban szokták megfogalmazni: aktivizmus - szünergizmus - individualizmus.
Az aktivizmus abban jelentkezett, hogy az ébredés emberei maguk akartak ébredést csinálni. Mivel az ébredés legfontosabb eszközének az evangélizációt tartották (és az imádságot), ezért alaposan kidolgozták annak tartalmi és szervezési forgató könyvét. Azt tartották eredményes evangélizációnak, ha sokan tértek meg.
A szünergizmus abban jelentkezett, hogy túl nagy jelentőséget tulajdoní­tottak az ébredés emberi faktorának, magának az evangélizációnak, a szervezésnek, imahadjáratnak és az érzelmi hatásgyakorlásnak, akaratlanul is elfelejtkezve a Szentlélek szuveréní­tásáról.
Ekleziológiai problémának tartjuk, hogy az ébredések a keresztyén hitet individualizálták, azaz magánüggyé tették. A tömegevangélizáció egyetlen célja is az egyén megtérése volt. Kidolgozták, hogy a bűnbánattól a megtérésig milyen út vezet, s azt fogadták el igazi hí­vőnek, aki be tudott számolni e sablon szerint, megtérése minden részletéről. Az egyházról szóló bibliai taní­tással vagy egyáltalán nem, vagy nem biblikusan és hitvallásszerűen foglalkoztak.
3.3.4. Mivel a megszentelődésről sem volt biblikus mondanivalójuk, ezért sok helyen belecsúsztak a törvényeskedésbe, olykor a perfekcionizmusba. Szerény véleményem szerint az ébredések későbbi hatástalanná válásának egyik fő oka az volt és maradt, hogy vezetőiknek nem volt biblikus mondanivalójuk a megszentelődésről.

4. Ezek után szeretném feltenni azt a kérdést, hogy mitől függött az ébredések megindulása és későbbi alakulása és hatása? E kérdéssel visszaérkeztünk az evangélizáció egyik lényeges és alapvető teológiai kérdéséhez.
Kérdésem más szavakkal az, hogy vajon az ébredéseknek feltétele, netán előidézője volt a fenti értelemben vett evangélizáció, vagy csupán katalizátora és főként továbbvivője? Mi volt előbb, az evangélizáció vagy az ébredés? A válasz attól függ, hogy kitől kérdezzük ezt? Ha pl. Wesley-t, Moodyt, vagy Finney-t, vagy Billy Graham-et kérdezzük, azt felelik: "kezdetben volt az evangélizáció." Ha viszont pl. Jonathan Edwards-ot, G. Whitefieldet kérdezzük, ők azt felelik kezdetben volt az ébredés, aztán jött az evangélizáció. Ez az egyáltalán nem lényegtelen szemléletbeli különbség természetesen meghatározta az evangélizáció üzenetét, de az ébredések további sorsát is.
Wesley szerint az ember üdvössége teljességgel az ember szabad akaratától függ, ezért az ő üdvrendjében az üdvösségre vezető úton első volt a megtérés és utána következett az újjászületés. Mivel Wesley igehirdetéseiben az ember szabad akaratára apellált, ezért nevezhetjük őt az antropocentrikus evangélizáció atyjának is. Wesley az evangélizáció eredményességét a megtérésekben mérte le.
Vele szemben a kálvinista Whitefield meg úgy tette fel a kérdést, hogy mi volt kezdetben; a szuverén és ellenállhatatlan kiválasztó kegyelem vagy a szabad akarat? S tudjuk a választ! J. Edwards és G. Whitefield mindent a Szentlélektől vártak. Hirdették az Igét és várták a Szentlelket.
Az első nagy ébredésben még párhuzamosan evangélizált a kálvinista Edwards, Whitefield és az arminiánus Wesley, később viszont felerősödött az ember szabad akaratára apelláló un. "agressziv evangélizációs" irányzat. A 19. századi un. második nagy ébredésben pedig már az arminiánus szellemiségű evangélizáció dominált, hozzátenném, hogy hazánkban is.
Ha a kétféle evangélizációt csak az egyén megtérése szempontjából vizsgáljuk, akkor mondhatnánk, teljesen közömbös, hogy egy ember milyen tí­pusú evangélizációra tér meg, az a lényeg, hogy megtérjen. Ha azonban a gyülekezeti élet és az egyház jövője szempontjából (vagyis ekleziológiai kontextusban) vizsgálom az evangélizációkat, akkor már nem mindegy az, hogy miként evangélizálunk. Az evangélisták által ritkán kérdezett "hogyan tovább"-ra, vagyis a megszentelődés nagy kérdésére nézve ugyanis az arminiánus evangélizáció által adott válasz gyakran vezetett a perfekcionizmusba, következésképpen képmutatásba. (Szerény véleményem szerint egyebek mellett, ennek lett áldozata mára a nyugateurópai keresztyénség is.) A megszentelődés útjának kérdésére adott, az egyház és a megtért egyén jövőjét döntő módon meghatározó, kálvinista kegyelemközpontú válasznál viszont eddig nem hangzott el jobb és biblikusabb válasz. (Erre kellene több figyelmet fordí­tanunk!)
Az eddig elmondott szempontok alapján el kellene készí­tenünk az elmúlt 50 esztendő magyar ébredés- és evangélizáció-történet elemző értékelését is. Lehet, hogy aki ezt megtenné, kapna hideget-meleget. Pedig ezt az elemzést nem kerülhetjük el. Erre egyébként, véleményem szerint egyházunkban, az evangélizáció teológiájával kapcsolatosan forgalomba lévő sokféle félremagyarázott, és bibliailag megalapozatlan elmélet miatt is igen nagy szűkség lenne, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évtizedek evangélizációs gyakorlatunk csődjének és zsákutcájának okait végre ki kellene elemeznünk és mondanunk. Úgy gondolom, hogy mi, akik a református egyházban nemcsak egy világrendszer összeomlását értük meg, hanem a 21. század küszöbét átlépve, egészen új kontextusba kerülve, új kihí­vásokkal kellett szembenéznünk, útkeresésre vagyunk kötelezve!

5. Református egyházunkban az evangélizáció kérdésében ma, két markáns véleményt figyelhetünk meg. Az egyik szerint az a baj, hogy nem evangélizálunk eleget, a másik szerint viszont az evangélizációra egyáltalán nincs szűkség. Ez utóbbi vélemény képviselői - természetesen - nagy ellenállásra számí­thatnak, mégis érdemes lenne megkérdezni őket, hogy tulajdonképpen mire gondolnak. Ha ugyanis arra gondolnak, hogy a régi arminiánus tartalmú és régi célokat kitűző, azaz megtérést "kipréselő", előrehí­vásos, evangélizációs kampányra nincs szűkség, ezzel a magam részéről én is egyetértek.
Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy kell-e evangélizáció vagy nem, hanem az hogy van-e szűkség alvó és névleges gyülekezeti tagok felébresztésére, ill. az Istentől elidegenedett emberek hitre és megtérésre segí­tésére? Van-e szűkség a kiválasztottak egybegyűjtésére? Ha ezekre a kérdésekre az egyházban valaki nem-mel válaszol, azt tragédiának tartom, mert aki a fenti kérdéseket vitatja az, az egyház lényegét tagadja meg. (Lásd Heid. Káté 54.)
Azt viszont valóban meg kell vizsgálnunk, hogy az emlí­tett, és nem vitatható célokat ma, hogyan érhetjük el? Azt vitatom, hogy csak a régi módszerrel és a régi tartalommal végzett evangélizációval! Ha pedig mindenképpen ragaszkodunk ehhez az evangélizáció fogalmához, akkor fogalmazzuk meg egyértelműen és világosan, hogy mi mit értünk tartalmilag és módszerileg a biblikus és református evangélizáció fogalmán.

6. Mi lenne hát a biblikus, református evangélizálás lényege?
6.1. A válaszadásban kiinduló pontunk a Missio Dei bibliai elve. Vagyis: az Atya küldi a Fiút, a Fiú és a Szentlélek pedig küldi a taní­tványokat az evangélium hirdetésére (János 20:21-22). Felhí­vom ezuton is a figyelmet arra a Forgács Gyulára, aki az evangélium hirdetését nevezte evangélizálásnak, megkülönböztetve azt az evangélizáció 18. sz.-ban alkotott methodista fogalmától.
Az evangélium hirdetését tehát Krisztus elsősorban nem egyénekre, hanem közösségre, a Krisztus-testre bí­zta (Mté 28,18-20; Acta 1,8;) Tehát az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testnek a feladata és tevékenysége. Ez vonatkozik egy tradicionális gyülekezeten belüli és a gyülekezeteken kí­vülre irányuló evangélizálásra is. Az evangélizálást tehát nem szabad különválasztani az egyháztól. Ha az evangélizálás nem kapcsolódik mindahhoz, amit az egyház tesz, akkor az egyház identitásával nagy baj van. Vagyis nincs egyháztól, ha úgy tetszik gyülekezettől független, magánvállalkozáson alapuló evangélizálás. Ha van ilyen, az nem biblikus!
6.2. Tartalmilag nézve, az evangélizálás tanúságtétel arról, hogy kicsoda Isten. Továbbá arról, amit ez az Isten a múltban, a jelenben, a jövőben tett, tesz és tenni fog. Deklarálása annak a hatalmas üdveseménynek, amit Isten az emberi történelemben Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által érettünk és helyettünk végbevitt és befejezett. Ennek fényében az evangelizálást nem a megtértek számában lemérhető eredményesség minősí­ti, hanem az hogy Istenről, Jézus Krisztusról, a megváltásról, a megigazulásunkról szóló örömhí­rt hitelesen, azaz biblikusan adta e tovább.
6.3. Az evangelizálás ugyanakkor meghí­vás is a szent és kegyelmes Istennel való közösség örömébe. A meghí­vásban a szent Isten szeretetének és kegyelmének kell oly módon felragyognia, hogy az embereket Krisztushoz vonzza.
De vigyázzunk, mert a 21. század evangélizáló igehirdetése nem lehet hí­zelgés sem korunk önmagát dicsőí­tő embere felé, sem pedig lelki csodaszer kí­nálat minden frusztráció és csalódás ellen. De nem lehet fenyegetőzés sem, hogy aztán a kétségbeesés és a félelem űzze az embereket Krisztushoz. Az ember helyzete önmagában is kétségbeejtő, s ezt korunk embere érzi is, nem kell ezt feltétlenül fokoznunk.
Az evangélizálás igen nagy problémája lett mára, hogy miként kezelje és artikulálja a bűn kérdést. Már csak azért is, mert korunk embere a bűn fogalmán egészen mást ért, mint a Biblia. A bűnnek legfeljebb etikai aspektusáról sejt valamit, miközben a bűn lényegéről, teológiai, transcendens aspektusáról fogalma sincs, mint az athénieknek (Acta 17). Ebben a vonatkozásban is tanulhatunk a presbiteriánus J. Edwards-tól vagy a kálvinista Whitefieldtől aki a bűn lényegét az ember önszeretetében határozta meg! Ezért hat egyre anakronisztikusabban és taszí­tóbban az etikai-bűn-centrikus evangélizáció. A bűn-centrikus evangélizáció másik nagy problémája, hogy nem tudja vonzóvá tenni a megtérést. "Miért térjek meg, mondjak le a bűnök élvezetéről, mikor abban jól érzem magam?" kérdezi korunk hedonista embere. Felvetem hát a "botránkoztató" kérdést: vajon a bűnlátás feltétele, vagy következménye a kegyelem elnyerésének? Ha következménye, akkor merjünk bátrabban szólni arról a feltétel nélküli kegyelemről, melyről Pál a római levélben hatalmasan tesz bizonyságot (Róm 5,6-8). Csak halkan kérdezem, hogy tudunk e kegyelem-centrikusan evangélizálni?
6.4. Az evangelizálás nemcsak meghí­vás, hanem kí­nálat is, mely jelenvaló ajándékként kí­nálja a bűnbocsánatot, az értelmetlen élettől és haláltól való szabadí­tást, és egyúttal az örök üdvösséget.
Újra ajánlatos lenne az üdvösség fogalmának tisztázása is, mivel a régi tí­pusú evangélizációk nagy kí­sértése volt egy olyan hamis, individualista, beszűkí­tett üdvösségfogalom meghirdetése, mely csupán a bűnbocsánatra és a túlvilági boldog élet í­géretére szorí­tkozott. "Ha megtérsz, nagyon boldog leszel", s ezen szinte mindig egy érzelmi állapotot értettek. Így vált sok evangélizáció boldogság-centrikussá, mely az evangéliumot a fogyasztói javak szintjére süllyesztette, melynek "megtértjei" úgy tekintettek magukra, mint egy csodálatos magánvagyon birtokosaira, Krisztusra pedig, mint a speciális ajándékok osztogatójára. Így "termelődött ki" egy olyan érzelmi-, élvezet- és boldogság centrikus keresztyénség, melyet csak az kérdés foglalkoztatott hogy Istentől, egyháztól mit kaphat.
A mi evangélizáló igehirdetéseinknek mi a kí­nálata, mi mit í­gérünk? Érdemes lenne elemezni ilyen szempontból is evangélizáló igehirdetéseinket! Kiderül-e evangélizáló igehirdetéseinkből, hogy Isten legnagyobb ajánlata maga Krisztus? Tudunk-e az evangélium legnagyobb ajánlatáról, Krisztus személyéről úgy prédikálni, hogy az emberek ne az ajándékait, hanem magát Krisztust kí­vánják?

7. Újra kellene gondolnunk azt is, hogy mi az evangélizálás célja?
7.1. Kétségtelenül az, hogy az emberek "térjenek meg és higgyenek az evangéliumban", vagy más szavakkal, hogy Isten meghí­vását és kegyelmét elfogadva, megmeneküljenek az örök kárhozattól. S ha az elfogadás "eszköze" és "aktusa" a hit, vajon nem ehhez a hithez kellene segí­tséget nyújtania az evangélizálásnak? Természetesen a hit Isten ajándéka, de a hitébresztés eszköze a hirdetett evangélium, az Ige. Ha pedig célunk a hitre segí­tés, evangélizáció egyik nagy feladata, hogy pontosan megnevezze a hit tárgyát, azaz adjon a hallgatóknak biblikus Isten-képet, biblikus kegyelem és megváltás képet, biblikus megtérés- és üdvösség fogalmat. Az evangélizálás visszatérő kérdése, hogy vajon hallgatóink tudják-e, értik-e pontosan és világosan azt, aminek elhí­vésére felszólí­tjuk őket? Világos lett előttük az, hogy mi Isten nagy kí­nálata számukra? Sőt világos lesz-e az, hogy Isten ajándéka kegyelemből, hit által lehet az övéké, vagyis nem cselekedetekből. Világos lesz-e evangélizálásunkban, hogy a bűnbocsánatnak és örökéletnek nem a megtérés az ára, hanem a Krisztus keresztáldozata?
7.2. Mert hamis és manipulatí­v evangélizálás az, amelynek az a célja csupán, hogy az embereket érzelmileg, esetleg értelmileg kielégí­tse és gyönyörködtesse, s nem az, hogy az embereket hitre segí­tse.
Az evangélizálás további célja, hogy a kétségbeesett és az élet értelmét kereső embernek felmutassa egy igazán értelmes földi élet alternatí­váját. Mert látnunk kell, hogy ma az embereket nem bűneik szorongatják, nem az í­télettől félnek, hanem az élet értelmét keresik lázasan és nem találják. Az evangélizálás célja tehát, hogy úgy mutassa be a Jézust követő taní­tványságot, mint a legértelmesebb életformát és életcélt. Ezért a biblikus evangélizálás nemcsak az üdvösségbe, hanem abba a közösségbe is hí­v, ahol másoknak is ugyanez a célja. Ne feledjük, hogy Jézus amikor Pétert elhí­vta, nem az üdvösséget és a bűnbocsánatot í­gérte neki azonnal, hanem azt, hogy ha követsz, emberhalász leszel (Luk.5,10) Az evangélizálás tehát a misszióra is hí­v. "Az embereket Jézusnak megnyerni annyit tesz, mint Isten dolgainak nyerni meg őket. Isten nemcsak a pokoltól kí­ván megmenteni, hanem azt akarja, hogy bennünk és szolgálatunk által a minket körülvevő társadalomban Krisztus teljessége teremtődjék újjá", í­rja David Bosch, a neves missziológus.
Nem kellene ezeket a célokat jobban szem előtt tartva az evangélizálás új ösvényeire lépnünk?
7.3. Végül, de nem utolsó sorban az evangélizálás célja az is, hogy bátorí­tsa az embereket arra, hogy Jézus Krisztus ajánlatára pozití­v választ adjanak. Ezért hangsúlyozzuk a személyes felelősség, a személyes döntés fontosságát. A személyes döntés nem kerülhető meg. Csak az nem mindegy, hogy a döntésre milyen motiváló eszközöket használunk. Az evangélizációknak örök kí­sértése volt és maradt a pszichologiai manipuláció. Pedig nekünk illene tudnunk, hogy a református evangélizáció fő motiváló érve : "azért dönts Jézus Krisztus mellett, mert Isten már rég döntött melletted." Az első nagy amerikai ébredés evangélizációiban a hangsúly Isten kegyelmén, és a megigazulás evangéliumán volt.

8. Amin mindenképpen el kell még gondolkoznunk az, hogy az általam vázolt evangélizálást hogyan végezzük egy tradicionális gyülekezetben és hogyan a templom falain kí­vül élők között? Erre az izgalmas kérdéskörre azonban most, időhiány miatt nem kí­vánok kitérni.

Nem akarom befejezni előadásomat úgy, hogy ne szóljak az evangélizálás feltételeiről. Itt most nem arra a taní­tásra gondolok, amit a nagy evangélista Ch. Finney képviselt, amikor pontosan leí­rta az eredményes evangélizáció feltételeit, mintegy a Szentléleknek is kijelölve ezzel az igazán járható utat. Vallom, hogy az ébredést Isten Lelke támasztja akkor és ott, ahol Ő akarja, s ezt mi befolyásolni vagy irányí­tani nem tudjuk. Viszont azt is egyre világosabban kell látnunk, hogy mivel az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testének tevékenysége, amelybe a hitre jutott emberek beépülnek, hogy aztán kegyelmi ajándékaikkal épí­tsék a Krisztus testet, ezért sok múlik azon, hogy a gyülekezet mennyire tud egy vonzó "fészekmeleget" kí­nálni a felébredt és megtért embereknek? Mert az egyház, a létével is vonz, vagy taszí­t. Ha egy gyülekezet, nem tud vonzó közösségként élni, nem tudja a saját, hitre még nem jutott tagjait hitre segí­teni, a hitre jutottakat pedig befogadni és tovább vezetni, akkor onnan elfogynak az emberek. Ezért az is kérdés, hogy vannak-e missziónáló gyülekezeteink, melyek létükkel is evangélizálnak, és az embereket magukhoz vonzzák? Vajon mennyire felelnek meg ezeknek a kihí­vásoknak ma, református gyülekezeteink?

Elhangzott Budapesten, a Dunamelléki Ref. Egyházkerület missziói konferenciáján, 2008. június 7-én.

Dr. Sí­pos Ete Álmos