A weboldalon sütiket (cookies) használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A honlap további használatával Ön hozzájárulását adja a sütik használatához. Tudjon meg többet az oldalon használt sütikről.

Üdvözlünk a Biblia Szövetség Egyesületnél! Kövess Facebookon facebook 161, iratkozz fel RSS-re feed1, olvasd német de flag1 vagy angol EN Flag1 nyelvű összefoglalóinkat!

www.bibliaszov.hu

Programok

Események nem találhatóak

Alapítsunk új egyházat?

A reformáció emléknapjához közeledve a protestáns egyházak felsorolják azokat az érveket, kritikai megjegyzéseket, amelyekkel igazolni akarják létjogosultságukat. Ilyenkor elhangzik az ún. nyugati (római), ill. keleti (bizánci) keresztyénség kritikája, azzal a magabiztossággal, amiből kitűnik, hogy mi, protestánsok különbek vagyunk.

A 21. századba érkezve azonban nekünk is be kell ismernünk, hogy mint a dogmatikai, mind az etikai kérdések mentén mára már legalább olyan mély törésvonalak jöttek létre a protestáns keresztyénségen belül, mint amilyenek a középkor idején voltak. A mai Nyugat-Európa egyes protestáns szószékein (sőt a teológiáin!) is kétségbe vonják Jézus Krisztus szűztől születésének, sőt kereszthalálának – mint helyettes engesztelő áldozatnak – érvényességét. Azzal érvelnek, hogy a Biblia Istene nem lehet olyan kegyetlen, hogy saját fiát áldozza fel másokért.

Az ehhez hasonló egyéb, most itt fel nem sorolható tévtanításokat és etikai liberalizmust okolva, az ún. történelmi, protestáns egyházakból újabb és újabb csoportok szakadnak ki, azt tanítva, hogy ennek a krízishelyzetnek az a megoldása, ha új, igaz egyházat alapíthatnak. Már hazánkban is találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy korábban valamelyik protestáns egyházhoz tartozó egyháztagok új egyházat, közösséget alapítottak. Sőt, az is gyakorlattá vált, hogy ha egy lelkészt egyházi fegyelmi eljárás alá vonnak, és elítélnek, az illető – válaszként – új egyházat alapít. Az új egyházat alapítók döntésüket azzal indokolják, hogy ők majd igazi, azaz jobb, tökéletesebb és szentebb közösséget hoznak létre, mint amilyet otthagytak.

Ezért tesszük fel mi is most azt a valóban izgalmas kérdést, hogy indokolt-e egy új, igaz egyház alapítása? Ha igen, akkor mikor tegyük meg? Ha nem indokolt, és bibliailag nem igazolható, akkor mi az útja az egyházi élet szembetűnő romlása megállításának? Elismerjük, hogy a kérdésekkel elég mély vizekre hívjuk hajózni olvasóinkat, bár újságunk jelen számának további írásai is az egyházzal kapcsolatos kényes kérdésekkel foglalkoznak.

Bevezetésül szeretném Olvasóink emlékezetébe idézni azt a fontos szabályt, hogy mint minden ún. tan-kérdésben, az igaz egyházról szóló tanoknál is abból a tényből kell kiindulnunk, amit a Biblia tanít az egyházról. Ha a régi egyházat elhagyó, és újat alapító emberektől megkérdezzük, hogy miért hagyták el közösségüket, akkor a legtöbben az elhagyott egyház lelki állapotára, az egyházi vezetők korrupt, erkölcstelen magatartására hivatkoznak, azaz érvelésük alapja a régi közösség pillanatnyi helyzete.

Ha viszont mi, a reformáció örököseinek tartjuk magunkat, akkor az egyházhoz sem közelíthetünk pragmatikus – azaz gyakorlati és tapasztalati – szempontból. (Nem tehetjük Illés próféta módjára, aki döntését azzal indokolta, hogy az egyház tagjai elfogytak.) Ezért kiindulópontunk nem lehet más, mint az a Biblia, amelyik a Szentlélek által ihletett isteni szó.

A Biblia az egyház lényegét nem az egyház tagjainak vagy vezetőinek magatartása felől közelíti és határozza meg, hanem Krisztus felől. Eszerint az egyház lényege és titka annak fundamentumában van. „Mert más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, amely Jézus Krisztus." (1Kor 3,11) Ezt a kijelentést tovább részletezi az Ef 2,20-21: „... akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegeletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban..."

Az idézetek szerint az egyház fundamentuma Jézus Krisztus személye, azaz elvégzett tökéletes váltságműve (emberré létele, kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése), amelyet a próféták és a szemtanú apostolok hirdettek és leírtak a Bibliában. Ebből következik, hogy az igaz egyház fundamentumán az áll, aki hiszi, amit Krisztusról és elvégzett tökéletes váltságáról tanít a Biblia. Ehhez nem lehet semmit sem hozzátenni, sem elhagyni. Ez a fundamentum örök, rendíthetetlen. Az ég és föld elmúlhatnak, a kozmoszban minden megrendülhet, de az egyház fundamentuma örök, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz" (Zsid 13,8). Amelyik közösség erre a fundamentumra épül, azt nevezi a Biblia egyháznak. Ha egy közösség ezt a fundamentumot elveti, nem hiszi, ahhoz bármit hozzátesz, vagy abból bármit elvesz, azt (a Biblia alapján) nem nevezhetjük igaz egyháznak, még akkor sem, ha az a közösség egyháznak nevezi magát. A reformáció teológusai az Ef 2,20 igéjét úgy értelmezték, hogy mivel az apostolok Krisztust hirdették az igében, és őt láttatták a szentségekben, ezért az igaz egyházban e kettőnek jelen kell lennie. Kálvin ezt írja: „... nagy becsben kell tartani az Isten igéjének és a szentségeknek a szolgálatát. Ahol ugyanis ép és sértetlen állapotban van meg ez a szolgálat, ott semmiféle erkölcsi fogyatkozás vagy bűn, nem akadályozza meg azt, hogy az egyház neve fennmaradjon." (Inst. IV.2.1.)

Erre a bibliai szemléletre épülve valljuk az apostoli hitvallásban azt, hogy „hiszek egy, egyetemes keresztyén anyaszentegyházat". Tehát, csak egy igaz egyház van, mégpedig az, amelyiknek Krisztus és a róla szóló apostoli tanítás (a Biblia) a fundamentuma. A Biblia szerint Istennek egy egyháza volt, van és lesz. A reformációkor sem történt új egyházalapítás, hanem folytatása annak az építkezésnek, amit a Szentlélek kezdett. A reformációt az tette szükségessé, hogy az építkezés egy ideig nem a szegeletkőhöz igazodott, és abbamaradt.

Ha tehát egy felekezet vagy gyülekezet igaz egyház-voltát akarjuk megvizsgálni, kérdésünk csak az lehet, hogy annak a közösségnek ki és mi a fundamentuma? Tesz-e valamit az igaz egyház fundamentumához, vagy elvesz-e belőle? Azaz, mit vall azokból, amit a Biblia fundamentális tanításainak tart a Szentlélek? Ismét Kálvint idézhetjük: „De amint a hit várába a hazugság beront, amint a szükséges tudománynak lényege meghamisíttatik, és a szentségek kiszolgáltatása megromlik, akkor bizonyára bekövetkezik az egyház pusztulása".

Ugyanakkor a Szentlélek a Bibliában ismertet olyan helyzeteket is, amikor egy egyház/gyülekezet fundamentuma jó, de a felépítmény, ami az egyébként jó fundamentumra épül, értéktelen és elégetni való. „Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít erre az alapra, mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg... Ha valakinek a munkája... megmarad, jutalmat kap. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át." (1Kor 3,12-15) A korinthusi és a galáciabeli gyülekezetek alapja jó volt, de rossz falat építettek rá. A Jelenések könyvének hét gyülekezete is jó alapokról indult. Maga Jézus nevezi őket egyháznak. Viszont a jó fundamentumra ők is rossz falakat építettek. Ezért Jézus nem arra szólítja fel őket, hogy alapítsanak abban a városban új egyházat, hanem arra, hogy térjenek meg, azaz igazodjanak újra az igazi szegeletkőhöz, Krisztushoz. Ennek elmaradása ugyanis a gyülekezet, de nem az egyház (!) megszűnéséhez vezethet.

Amikor Pál apostol fülébe jut, hogy bizonyos gyülekezetekben tévtanítók léptek fel, és sokakat megfertőztek, nem azt tanácsolja Timótheusnak, hogy alapítson olyan vegytiszta gyülekezetet, ahol mindenki szent és tökéletes, hanem azt mondja a gyülekezet hívő tagjainak, hogy „álljon el a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét vallja!" (2Tim 2,19). Azaz, ne hallgassanak a tévtanítókra, és ne vegyék át azok hazug életvitelét a gyülekezetben.

A mai protestáns egyházak életét figyelve és elemezve azt kell megvizsgálnunk, hogy ott állnak-e még az Efézus 2,20-ban említett fundamentumon, hiszik-e, hirdetik-e még Jézus Krisztus személyéről és elvégezett tökéletes áldozatáról mindazt, amit a Biblia tanít? A szentségeket úgy szolgáltatják-e ki, ahogyan azt Jézus rendelte? Ha igen, akkor a bibliai mérték értelmében egyháznak kell tartanunk őket. De ha ennek a bibliai mércének nem felelnek meg, akkor nem tekinthetők, és nem nevezhetők egyháznak!

Viszont, ha a fundamentum jó, de az, ami ráépült értéktelen, sőt, ha soraik közt vannak képmutató vezetők, püspökök, lelkészek, presbiterek, egyháztagok, akkor sem mondhatjuk azt, hogy az a közösség nem egyház. Kálvin, Krisztusra hivatkozik, aki a farizeusok képmutatása, az egyházi vezetők kapzsisága és erkölcstelensége ellenére sem jelentette ki, hogy Izrael egész népe és istentisztelete mindenestől fogva hamis. Kálvin egyetértően idézi Cypriánusz egyházatyát: „Ha láthatunk is az egyházban konkolyt, vagy tisztátalan edényeket, még sincs okunk arra, hogy elszakadjunk attól. Nekünk csak arra kell törekednünk, hogy búza lehessünk, azon kell fáradoznunk, hogy arany vagy ezüst edények legyünk. A cserépedények összetörése pedig egyedül az Úr joga..." Kálvin később így folytatja: „semmi mentsége sincs annak, aki önként szakította meg azzal az egyházzal a külső közösséget, amelyben Isten Igéjét hirdetik, és a szentségeket kiszolgáltatják... sem keveseknek, sem sokaknak a vétkei nem akadályoznak meg bennünket abban, hogy ott az Isten által rendelt szertatások szerint hitünkről helyesen vallomást ne tehessünk, mivel sem a pásztornak, sem valamely magán embernek méltatlansága nem sérti a kegyes lelkiismeretet, s a szent és igaz ember előtt nem kevésbé tiszták és üdvösek a szent titkok, ha mindjárt tisztátalanokkal együtt részesül is azokban." (Inst. IV.I. 19.)

Összefoglalva az eddigieket, szögezzük le:

a.) Ha valaki a mai szekularizált világban, hitetlen környezetben egyházat, gyülekezetet alapít, ahol a tagok hite a már említett bibliai alapokra épül, az nem új egyházat alapít.

b.) Ha viszont valaki kilép egy olyan egyházból, amelynek a fundamentuma biblikus, (hitvallása reformátori), de a vezetők és tagok életvitele méltatlan, azt gondolván, hogy ő majd egy igaz egyházat alapít, azt csalódások fogják érni.

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXII. évfolyam, 2010. október)

Hozzászólások  

 
#1 Osztrogonácz Péter 2013-06-02 20:48
Ma reggel vittük a feleségemmel együtt kérdéseinket az Úr elé.Örömmel vettük tudomásul hogy mielőtt kértünk, a válasz már készen volt.Köszönjük ezt az áldott írás. Áldott legyen érte az Úr !
 
 
#2 Oros Eszter 2013-06-03 15:17
Ahány ember, annyi vallás.
 
 
#3 Pető Hunor 2013-06-06 21:13
Eszter, a vallás felfogásod egzisztencialista, a mienk Isten központú. Minden hozzászólásodon átüt. Azt mondod vegyük ki a gerendát a szemünkből, majd akkor beszélhetünk szálkákról. De hát Jézus ezt egyáltalán nem arra mondta, hogy kezdjük el mérni a kinek mi van a szemében, hanem, hogy mindannyiunkéban van, így mi nem ítélhetünk. Csak a megigazíttatásban bízhatunk, a kegyelemben... akiknek szólt méricskélték, hogy vajon a "jó" nép betartja-e amit rájuk terheltek, miközben ők nem tartották be...
Szíves figyelmedbe ajánlom a Reformátusnak lenni igehirdetés sorozatot: http://ujszeged.ref.hu/bongeszo/igehirdetes/bongeszo.php?tol=20080101&ig=20081231
Mert van nekünk egyházunk, csak meg kellene érteni a lényegét!
 
 
#4 Pápai Ernő 2013-12-07 05:58
Kedves Álmos Bácsi!
Ennek az egész cikknek az eszmefuttatása rossz alapon és helytelen megközelísből fakad. A Biblia egyértelmű és világos válaszokat ad arra nézve, hogy meddig lehet egy közösséget, felekezetet, egyházat Isten Gyülekezetének tartani. Gondolom, egyet értünk abban, hogy az, amit a Biblia ebben a kérdésben mond, megfellebbezhetetlen.

Álmos Bácsi mégis ennek a világos határvonalnak a határait feszegeti, ami ritkán szokta Isten dicsőségét és Isten népének javát szolgálni.

"az igaz egyházról szóló tanoknál is abból a tényből kell kiindulnunk, amit a Biblia tanít az egyházról. Ha a régi egyházat elhagyó, és újat alapító emberektől megkérdezzük, hogy miért hagyták el közösségüket, akkor a legtöbben az elhagyott egyház lelki állapotára, az egyházi vezetők korrupt, erkölcstelen magatartására hivatkoznak, azaz érvelésük alapja a régi közösség pillanatnyi helyzete". Ez gyönyörű megfogalmazás, csak a lényegét csavarta el a végén, Álmos Bácsi. A régi közösség "pillanatnyi" helyzete már több évszázadat tart. Az egyház vezetői ugyanis a szatmárnémet menzeti zsinaton eldöntöttek mindent. Míg az angolszász országokban a puritán mozgalomnak és a westminteri zsinatnak köszönhetően virágzásnak indultak a Reformáció eszméi, addig Magyarországon a Geleji Katona István által vezetett zsinat elsorvasztott lényegébe véve minden olyan kezdeményezést, amit esetlegesen lehetőséget adott volna a továbbiakban az egyház megújulására. Mindaz, ami ma van, gyökereiben annak a zsinatnak a keserű gyümölcse. Csak beérett mindaz, amit azok az emberek (nem nevezném őket reformátori őseimnek, mert ebben a tekintetben nem azok) elvetettek.

Az Ige azt mondja, hogy "Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat" (2 Móz. 20: 5-6). Ha őseink hoznak egy döntést, még ha mi azt nemn is követjük, annak a döntésnek olyan komoly következményei vannak mégis ránk nézve, hogy négy nemzedékig érintve vagyunk benne. Ha azonban atyáink engedelmesek, vagy mi elkezdünk engedelmesek lenni, akkor utódaink, ha követnek minket, irgalmat nyernek.

Miközben védelmezi azt, amiről nyilvánvaló, hogy hátat kellene annak fordítania, vajon milyen örökséget hagy átvitt és egyenes értelemben utódjaira?

Féreértés ne essék, én meg vagyok győződve arról, hogy Álmos Bácsit Isten a maga idejében felhasználta, és nem kétséges előttem az Ön üdvössége. A kérdés azonban az, hogy arra az alapra mit épített? Az 1 Kor. 3: 12-15 ugyanis a személyes élet alapjára épített dolgokat taglalja. Vajon az Úr a mennyben örömmel fog az Ön cikkére tekinteni? Bár úgy lenne, de én ebben erősen kételkedem.

Őszinte tisztelettel,
Pápai Ernő
 
 
#5 Pápai Ernő 2013-12-07 06:02
Peter Masters szavai találóak ehhez a cikkhez: "Az ember nem egy lakatlan szigeten él, és a hívő ember sem élhet az Isten Királyságától elszakítva. Mint ahogyan azt már láthattuk az előző fejezetben, Isten azért gyűjt össze minket a helyi gyülekezetbe, hogy együttesen Neki szolgáljunk, és Ő elvárja tőlünk azt is, hogy megszenteljük gyülekezetünket. Ennek így kell lennie, mivel ez nem ember akarata, hanem Istené, éppen ezért csak a javíthatatlan önző emberek képesek keresni Isten vezetését személyes életükben, miközben teljesen közömbösek az Ő egyházának problémái és kérdései iránt. Mindennek figyelembe vételével, ennek a fejezetnek a lapjain áttérünk az egyéni vezetés kérdéséről az egyházi szintű vezetés kérdésére, hisz részt kell vennünk mind ebben, mind abban.

Az evangélium hirdetésének alkonya

Sajnos a hívők nem mindig figyelnek eléggé az események szélesebb körére, arra, hogy mivel foglalkozik egyházuk. Ez a hozzáállás rettenetes következményekkel járhat. Érdemes elgondolkodni az egyik nem is olyan rég történt eseményen, amit az Egyesült Királyság egyik egyházával történt, hogy eme állítás valóságáról meggyőződjünk. Száz évvel ezelőtt Britanniát szó szerint elborították az olyan hitvalló közösségek, missziók és szervezetek, amelyek sok erőt fektettek az olyan igehirdetésekbe, amelyek az elveszettek mentéséről szóltak. Az utóbbi évtizedekben azonban országunk annak bizonysága lett, hogyan zárta be kapuit több ezer evangéliumi közösség, és még ennél is több került olyan kezekbe, amelyek nem hisznek a Biblia ihletettségében. Gyakorlatilag az összes hitvalló teológiai intézmény, amely a szebb időkben sok embert készítettek fel az evangélium hirdetésére, alávetette magát a teológiai liberalizmusnak. Minden tiszteletüket elveszítették a Biblia iránt, mint olyan könyv iránt, amelyet Isten írt.

Az evangélium hirdetésének hanyatlása megdöbbentő gyorsasággal és mértékben terjed. A hamis tanítás erdőtűzként fut végig az egyházakon, arra kényszerítve minden protestáns felekezetet, hogy vessék alá magukat a nem evangéliumi konfesszióknak. Először a teológiai intézményekben olyan emberek jutottak vezető szerepre, akik elvetették a keresztyén tanítás alapjait. Elszórták a hitetlenség konkolyát a leendő lelkészek és egyházi vezetők között. Hamarosan a gyülekezetek megteltek egy új, a nem evangélium iránt elkötelezett lelkészek nemzedékével, amely a régi hit döglődéséhez vezetett. Napjainkban szerencsésnek tartjuk, ha egy közepes városban van egy-két olyan gyülekezet, amely el van kötelezve az evangélium hirdetése mellett.

Fel kell tennünk magunkban néhány kérdést: tesznek-e valamit is a keresztyének azért, hogy elejét vegyék ennek a hamvadásnak, vagy hagyják, hogy a ragály tovább terjedjen? Milyen következtetéseket vonunk le ebből a helyzetből? Ha a minket körülvevő hívők beavatkozás nélkül szemlélik a tévelygés terjedését, milyen lépést teszünk ennek ellentételezéseképpen? Kialakulhat-e egy olyan helyzet, hogy az evangélium hite tehetetlenségünk miatt még inkább hanyatlik?

Napjaink helyzetének okai idővel még észrevehetőbbekké váltak. Az 1880-as évektől a hitvalló egyházak egyre kisebb fontosságot kezdtek el tulajdonítani az egészséges tanítás hirdetésének. Az egyházi gyakorlatban szintén új, negatív elemek kezdtek megjelenni. A világi kezdett észrevétlenül beszivárogni az egyházba. Egyre népszerűbbekké váltak sok kérdésben a nem biblikus megközelítések. Az evangélium hirdetésének módszerei kezdtek távolodni a biblikus normáktól. A teljes stadionnyi „megtérések” könnyelmű értelmezési módja rengeteg újjá nem született, becsapott emberrel töltötte fel az egyházakat.

Lehetséges azonban, hogy a hanyatlás legnagyobb okát az szolgáltatta az utóbbi száz évben, hogy a hitvalló egyházak készek voltak együtt munkálkodni és prédikálni az Igazság ellenségeivel. Behunyták szemüket Krisztus azon parancsa előtt (amelyet az előző fejezetekben taglaltunk), hogy ne munkálkodjanak együtt azokkal, akik elvetik a hit alapjait. Ennek következtében ment végbe az teológiai intézmények és hitvalló egyházak hatalmas „kapitulációja”, a hitehagyottak befolyása csendben és ellenállás nélkül ment végbe.

Egyesek kivételével (mint például C. H. Spurgeon, aki kilépett a baptista felekezetből 1887-ben, ami tiltakozás volt a testvéri viszony fenntartása ellen azokkal szemben, akik cáfolták a Biblia alapvető, az üdvösség szempontjából fontos tanításait), a lelkészek és előjárók java része nem kezdett riadót fújni, és nem tartották fontosnak a védekezésre való felkészülést. Ezért napjainkban azért van olyan kevés bibliahívő és evangéliumot hirdető közösség.

Megdöbbenünk-e az igazság iránt való nemtörődömségen, amely soraink között olyan gyakran felüti a fejét? Meglepő, hogy egyesek nemhogy nem döbbennek meg ezen, de ezt még olyan oknak sem tartják, ami felett érdemes lenne nyugtalankodni. Ellenkezőleg, napjaink sok evangéliumi közössége készségesebb, mint ezelőtt bármikor, arra, hogy a Bibliában nem hívő egyházakkal és igehirdetőkkel vállaljon közösséget. Az evangéliumi keresztyének ezelőtti nemzedéke felekezete ajtaját megnyitotta a hamis tanítók (azaz a liberális teológusok és a „modernisták”) előtt, de világos határvonalat húztak, és nem nyújtottak baráti jobbot Rómának. Most azonban, hogy érzékeltetni tudjuk, hogy mennyivel rosszabb a helyzet, sok keresztyén vezető készségesen lép szövetségre Rómával.

Az igazságos ítélkezés tiltása

Minek köszönhető a hitvédelem általános hiánya? Miért teszi sok evangéliumi közösség és igehirdető a Sátán fejszéje alá a fejét? Miért van az, hogy sok evangéliumi hívő kész olyan igehirdetőket támogatni, akiknek nincs idejük sem a Bibliára, sem a Megváltóra, sem arra, hogy az elveszőket valódi megtérésre vezessék? Mi történik velünk? A Biblia vajon nem arra tanít minket, hogy ne munkálkodjunk együtt az Úr ellenségeivel? Ismerjük azokat a szavakat, amelyek az Ószövetségben Jósafátnak voltak elmondva: „A bűnöst kellett segítened, és az Úr gyűlölőit szeretned?” (2 Kr. 19: 2). Az Újszövetségben Pál apostol világos rendelkezését találhatjuk arra nézve, amire már hivatkoztunk az előző fejezetben, mikor a hamis tanítókat tárgyaltuk: „Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr” (2 Kor. 6: 17).

Napjainkban az evangéliumi keresztyénség védtelenségét Jézus szavainak elképzelhetetlenül kiforgatott értelmezésével igazolják: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt. 7: 1). Példaként fel lehet említeni azt az esetet, mikor egy evangéliumi közösség lelkésze egy olyan ismert liberális szónokot kért fel egy gyülekezeti alkalom megtartására, aki gyakran úgy lépett fel a televízióban, hogy cáfolta a Biblia tanításait. Egy másik gyülekezet lelkészét annyira nyugtalanította mindez, hogy találkozott ezzel a lelkésszel, hogy kifejezze hitetlenkedését a meghívott felé. Azonban Jézus szavai által mondott feddést kapott: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”! „Ki vagy te, – mondta annak a gyülekezetnek a lelkésze – hogy Dr. N életét és tanait megítélheted”?

Néhány évvel ezelőtt magam is valami hasonlót éltem át. Egy olyan igehirdetés után, amelyben figyelmeztettem a hamis tanítás elterjedésére az egyházban, hozzám lépett egy hallgató, akinek „szava volt az Úrtól”, szemrehányást téve nekem azért a negatív kritikáért, ami az igehirdetésben hangzott el. Bibliáját kinyitva, ünnepélyesen, de ítélkező hangnemben olvasta fel nekem: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”! (Nem értette, hogy ha ő valóban a fentebb felolvasott igeszakasznak megfelelően járna el, akkor nem használhatta volna fel ezt az igeverset arra, hogy az ennek ellentmondó embert megfeddje).

Sosem szabad értékelnünk és ítélkeznünk! Keresztyénekként naivan nem szabad megjegyzéseket tennünk a tévelygésekre! Sosem szabad ragaszkodni a Bibliához és az egészséges tanításhoz! Be kell hunynunk a szemünket, mikor a búza közé konkolyt vetnek! Negédesen mosolyognunk kell, mikor a farkasok rátörnek a nyájra! Ezt neveznénk mi Urunk szavai helyes értelmezésének? Természetesen nem. Kicsit később meg fogjuk mutatni, hogy a Biblia tele van olyan rendelkezésekkel, hogy legyünk éberek, és tudjunk különbséget tenni tanítások és emberek között. Valószínűtlen az a gondolat, hogy értelmünket téli álomba kell hajtanunk valamilyen barlang mélyén, miközben az egyházak szenvednek a hitehagyástól, – ez a Biblia valaha létezett értelmezésének egyik legrombolóbb és leghibásabb interpretálása.

Még egy példáját annak, hogy Krisztus parancsolatainak helytelen értelmezése utat nyit a hamis tanításoknak, a széles körben végzett evangelizációkban találjuk. Egyes keresztyén szervezetek, amelyek úgynevezett „evangéliumi keresztes hadjáratokkal” foglalkoznak, az idők folyamán programjaikba nagyon meglepő módszereket kezdtek el alkalmazni. Az egyik ilyen módszer – a nem evangéliumi egyházak képviselőinek bevonása ezekbe a kampányokba. A másik, hogy a „keresőknek” azt ajánlják, hogy térjenek vissza saját egyházi kultúrájukhoz. A megtért katolikusokat visszaküldik a katolikus egyházba – mindez arról tesz egyértelműen bizonyságot, hogy a katolikus egyházat egészséges tanítással rendelkező egyháznak könyvelik el.

Egyszer igehirdetők egy csoportja felvetette eme eljárás helyességének kérdését a „keresztes hadjáratok” egyik vezető szervezőjének. Azt felelte minderre, hogy a Szentírásnak megfelelően nincs joga eldönteni, hogy egészséges tanítást hirdettetik-e ebben vagy abban az egyházban emez vagy amaz igehirdető által. Ennek fényében úgy gondolta, hogy joga van segítségül hívnia ezeket a módszereket, és a keresőket visszaküldheti bármely egyházba. A Szentírás melyik igeszakasza foszt meg bennünket a lelki ítélkezéstől? A válasz elkerülhetetlenül, mindig ugyanaz: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”. Meg volt győződve róla, hogy az Úr éppen ezt értette alatta.

Sokáig tart-e még azon hitvalló keresztyének teljes kihalása, akik hátat fordítottak a józanésznek, és értékítéletnek? A Mt. 7: 1 ilyetén magyarázatának semmiféle alapja sincs. Egyszerűen abszurd. Az ítélethozatal jogának elvetése – az Isten vezetésének visszautasítását jelenti. Ha a Mt. 7: 1-ben Jézus megtiltotta az értékelést és az ítélethozatalt, akkor az Úr saját magát hazudtolja meg (ami lehetetlen) ugyanebben a fejezetben, mikor azt mondja: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól”. Vajon ez a parancsolat nem mások megítélését veszi alapul?

Egyértelmű, hogy az Úr „Ne ítéljetek” szavai nem tiltják meg nekünk felhasználni azon képességeinket, hogy értékeljük a tanítókat és tanaikat, hogy készek legyünk megvédeni magunkat a veszedelmektől, az esztelenségtől és a bűntől. A „Ne ítéljetek” kifejezést nem lehet a hozzá közvetlenül kapcsolódó szövegkörnyezeti „hogy ne ítéltessetek” kifejezés nélkül magyarázni. Az Úr a nagyképű apró hibák keresését ítéli el másokban, nem pedig a keresztyén véleményalkotás helyes alkalmazását zárja ki. Azért ítél meg minket, mert olyan hibák és tettek miatt ítélkezünk mások felett, amelyekben mi magunk is vétkesek vagyunk. Ő lényegébe véve azt mondja: „Ne ítéljetek meg másokat, mikor ti is ugyanazt az ítéletet érdemlitek”.

Mikor másokat elítélünk azért, amit magunk is teszünk, akkor ezzel az is kifejezzük, hogy tudjuk, mi a helyes. Valamint azt is kifejezésre juttatjuk, hogy hiszünk abban, hogy azokat, akik helytelenül járnak el, meg kell ítélni. Ezért saját bűneinket megfosztjuk a megbocsátás lehetőségétől. „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek” – jelenti be az Úr.

J. C. Ryle ragyogóan magyarázza ezt az igeverset:

„Urunk ez alatt nem azt érti, hogy helytelenül járunk el, ha egyes helyzetekben nem túl hízelgően fogunk mások viselkedéséről vagy vélekedéséről beszélni. Nekünk meg kell hoznunk bizonyos döntéseket. Nekünk „mindent meg kell próbálnunk”, és a „lelkeket is meg kell próbálnunk”. Az Úr azt sem érti ez alatt, hogy nincs jogunk észrevételt tenni mások bűneire és tetteire addig, míg magunk tökéletesekké nem válunk. Az ilyesfajta magyarázat ellentmond az Írásoknak. Akkor lehetetlen volna megítélni a tévelygést és a hamis tanítást. Az eretnekség virágozna. Urunk elítéli a kötekedő viselkedést másokkal szemben, és az abbéli törekvést, hogy másokban folyton a hibákat keressük; Ő elítéli az elhamarkodott és átgondolatlan véleményalkotást felebarátainkkal kapcsolatban, és azt a hajlamot, hogy felnagyítsuk azok hibáit, tökéletlenségeit, és hogy azokat a legsötétebb fényben tüntessük fel”.

Ahhoz, hogy a végsőkig meggyőződjünk arról, hogy ez a fontos igevers nem mond ellent a másokról alkotandó egészséges értékelésnek, el kell olvasnunk a Mt. 7: 3-5-öt. Itt egy olyan embert látunk, aki komoly vétket követett el (gerenda áll ki a szeméből), aki ennek ellenére ugyanakkor megítéli testvérét egy olyan tettért, amely a vétkéhez való hasonlításban egyszerű szálkának tűnik. „Képmutató! – mondja az Úr – Vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát”. Az után, hogy a képmutató megtisztult képmutatásából, Istenhez fordulva segítségért, hogy Ő szabadítsa meg ettől a szemmel látható bűntől, kötelessége megítélni testvérét a kevésbé komoly bűn miatt.

A hamis tanítás befurakodása az egyházba olyan komoly veszélyt jelent annak életére, hogy az Úr (ugyanabban a fejezetben) a hamis tanítókat olyan farkasokhoz hasonlítja, amelyek rátámadtak a nyájra. Miután bejutottak a nyájba, módszeresen meg fogják fojtani és ölni a bárányokat, és arra fognak törekedni, hogy szétszórják őket. Ma egyesek azt mondják: „Kik vagytok ti, hogy megítéljétek ezeket a szegény farkasokat”? Az Úr szavai azonban kétséget kizáróan azt mutatják, hogy vannak olyan emberek, akik keresztyéneknek nevezik ugyan magukat, de akiktől el kell határolnunk magunkat.

A Biblia azt parancsolja, hogy figyeljünk oda a tévelygésekre

A Biblia, sok ember vélekedését elvetve, azt parancsolja, hogy legyünk óvatosak és készek arra, hogy egészséges véleményt tudjunk alkotni. Ezt attól a pillanattól meg kell tennünk, hogy ha valaki kijelenti, hogy gyülekezetünk tagjává akar válni. A helyi gyülekezetről alkotott újszövetségi gondolat áthúzza a „vegyes tagság” lehetőségét, amelynek alapján az egyház tagjai között lehetnének mind hívők, mind hitetlenek. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a helyi gyülekezet tagjaivá csak azok válhassanak, akik reálisan bizonyságot tudnak tenni hitükről. A helyi gyülekezet a Krisztusban való élő hitre épül. „Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá” – mondja Pál apostol az 1 Kor. 3: 10-ben.

Az egészség ítélet fontossága még abban az esetben is alá van húzva, mikor az egyházban való tiszta tanítás megőrzéséről van szó. Sok olyan helyről olvasunk az Írásokban, amelyek az egyházfegyelemről szólnak, mint például a Tit. 3: 10: „A szakadást okozó ember elől egy vagy két megintés után térj ki”. Hogyan lennénk képesek engedelmeskedni ennek a parancsnak, ha nem hoznánk ítéletet a másik emberrel kapcsolatban? A Zsidó levél 12. fejezete 15. versében az van nekünk mondva, hogy figyeljünk oda arra, hogy az egyháztagok közötti közösséget ne fordítsák fel a tisztátalan, hittől eltántorodott, és elvadult tagok. Újból feltesszük ugyanazt a kérdést, hogyan lehetséges mindez értékítélet nélkül? A bűnös kizárása a korintusi gyülekezetben – egy világos biblikus példa arra, hogy azokkal szemben, akik komoly erkölcsi bűnöket követnek el, fegyelmező eszközöket kell alkalmazni. Mindez megkövetel egy bizonyos értékelést az adott személyről.

Az 1 Tim. 4: 1-6-ban arról olvasunk, hogy Jézus Krisztus jó szolgája az a valaki, aki emlékezteti gyülekezetét arra, „hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak”. Timóteusnak nemcsak magának kellett helyesen megítélnie az embereket, de minderre meg kellett tanítania a gyülekezet tagjait is. Pál szintén figyelmezteti Timóteust arra, hogy vannak emberek, akik „a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják” (2 Tim. 3: 5). Az apostol azt kéri Timóteustól, hogy az ilyenektől határolódjon el. Hogyan tudna azonban engedni ennek az utasításnak, ha nem ítélkezne mások felett?

Pál továbbá azt tanácsolja neki, hogy olyan „megbízható embereknek” adja át a tanítást, akik a maguk idején majd átveszik a helyét. Hogyan tudná megtalálni ezeket az embereket úgy, hogy nem veszik figyelembe képességeiket? (Ld. a 2 Tim. 2: 2-őt!). Az egyház vezetőinek és tanítóinak kiválasztása során nagyon óvatosnak és figyelmesnek kell lenni. Emlékezzünk a biblikus figyelmeztetésekre a hamis tanítókkal szemben. Mennyire más volna ma az evangéliumi keresztyénség, ha Isten emberei követnék ezeket a figyelmeztetéseket.

Pál apostol egyik legkomolyabb figyelmeztetése a Csel. 20: 28-31-ben van megírva: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat.

Pál mindig nagyon óvatos volt, mert védte az Egyházat és az Igazságot. Egyes emberektől el kell határolódni a hitehagyás miatt. Az apostol azt parancsolta meg Timóteusnak, hogy legyen véleménye bizonyos emberekről: „Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot. Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezek közül való Hümenaiosz és Alexandrosz, akiket átadtam a Sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják az Istent” (1 Tim. 1: 18-20).

János apostol szintén azt az utasítást adta, hogy ne közösködjünk a biblikus tanítás ellenzőivel, és ne támogassuk őket: „Aki túllép ezen, és nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincs benne Isten; aki megmarad a tanításban, abban benne van az Atya is, meg a Fiú is. Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel” (2 Jn. 1: 9-11).

Ki meri napjainkban cáfolni, hogy Jézus Krisztus testben jött el? Elsősorban a különböző kultuszok és nem keresztyén vallások tanítói. Ezek az emberek cáfolják Krisztus istenségét. De ugyanezt teszik azok is, akik magukat „keresztyén” igehirdetőknek nevezik. Ha azt gondolják, hogy saját maga sem értette, hogy miről beszélt, mikor a megváltásról és a felülről való születésről beszélt tanítványainak, akkor ezzel világossá teszik, hogy nem hisznek abban, hogy Jézus – élő Isten, Aki a mennyből jött le közénk! A Krisztus istenségébe vetett igaz hit magába foglalja az Ő isteni erejébe való megkérdőjelezhetetlen meggyőződést, és minden tanításának elfogadását. Következésképpen, János apostol szavait napjaink liberális teológusaira is alkalmazni kell.

A Júdás 3-4-ben ilyen felhívást találunk: „Szeretteim, miközben teljes igyekezettel azon fáradoztam, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek, szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam: küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akik régóta elő vannak jegyezve erre az ítéletre: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják”.

A Biblia azt parancsolja nekünk, hogy lelki közösséget csak az evangéliumi hit alapján vállaljunk. Ugyancsak aggódnunk kell azok lelki állapotán, akik „más evangéliumot” hirdetnek, és törekedjünk arra, hogy elérjük őket az üdvösség üzenetével. Nem azonban keresztyénekként elismerni őket, és nem kell velük egyesülni a lelki munka során. Különben megtörjük az egyértelmű bibliai parancsolatot, és megerősítjük ezeket az embereket abban az illúzióban, hogy ők valódi keresztyének. Ebben a kérdésben az Úr már világos vezetést adott számunkra az Ő Igéjében.

A növekvő veszélyek és reakciónk

Egyes vezető evangéliumi igehirdetők arra hívnak fel minket ma, hogy vállaljunk közösséget a katolikusokkal, elsősorban a katolikus karizmatikusokkal, függetlenül attól, hogy Máriát imádják, misét vesznek részt és cáfolják a hit által üdvösség központi keresztyén tanítását. Eme igehirdetők elképzelés szerint a katolikusok – megváltott keresztyének, habár nem tapasztalták meg az újjászületést és Rómának jobban engedelmeskednek, mint Isten szavának.

Nem is olyan régen, az 50-es években, kezdődött el az evangéliummal való kufárkodás, de mára már több ezer evangéliumi közösség mintha kiábrándulttá vált volna. A Szentírás szavai, az Írások utasításait sok keresztyén cáfolja az Úr színe előtt. Fel kell tennünk magukban a kérdést: „Azok között vagyunk-e, akik ellenkezés nélkül követik a hasonló folyamatokat? Azok között vagyunk-e, akik keresik az Isten vezetését személyes életükben, de teljesen közömbösek Isten akaratával kapcsolatosan az Egyház kérdésében”?

Az Úr már világos vezetést adott számunkra az Ő Igéjében az istentisztelet vezetését és az evangélium hirdetését illetően. Az utóbb húsz évben annak lehettünk tanúi, hogy a keresztyén istentisztelet és bizonyságtevés területén annyi újítás lett bevezetve, amennyire keresztyénség történetében az elmúlt 2000 évben nem volt példa. Hogyan kell viselkednünk eme rengeteg újítással szemben? Csak azért kell vakon elfogadnunk őket, mert valaki azt mondta nekünk, hogy semmit sem szabad megítélnünk? Ennek az ellenkezője igaz, nekünk össze kell vetnünk az Írással az imádat és szolgálat minden új módját. Az 1 Thessz. 5: 21-22-ben Pál apostol arra hív minket, hogy „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok”.

Megvizsgáltátok-e példának okáért, a Szentírás fényében, hogy szabad-e világi zenét alkalmazni az istentisztelet során? Vagy ilyen kérdésekben minden kérdésfeltevés nélkül hozunk döntést? Meg kell győződnünk arról, hogy az, ahogyan mi tiszteljük Istent, és ahogyan szolgálatot teljesítünk, megfelelnek-e annak a kívánalomnak, amit Isten lefektetett számunkra az Ő Igéjében. Mi csak szolgálattevők vagyunk, szolgák, és a szolga legfőbb feladata – „hogy hűségesnek bizonyuljon”.

Naiv dolog arra várni, hogy sosem kell majd lelki ítéleteket hoznunk emberekkel kapcsolatosan. Mire számítunk? Csak nem azt gondoljuk, hogy a Sátán szurkolóként lép fel, és egyszerűen csak figyelni fogja, hogy Isten szolgái hogyan győzedelmeskednek az evangélium hirdetésében? Vajon nem arra kell-e számítanunk, hogy ő továbbra is arra törekszik, hogy betörjön az egyházba? Vajon soha többé nem kell már félnünk attól, hogy valaki közülünk ugyanolyan kelepcébe esik, mint amilyenbe valamikor Bálám is beleesett?

Pál „áltestvérekről” beszél, akik titokban befurakodnak az egyházba, hogy a hamis tanítások által „szolgává tegyenek” bennünket (Gal. 2: 4). Az apostol soha nem szorított kezet ezekkel az emberekkel. Egy percre sem ismerte el szolgálatukat és tanaikat. Mi vajon megengedjük magunknak azt a gondolatot, hogy nekünk ma nem kell megállnunk az Igazságért?

Nagy sajnálatunkra, az utóbbi száz évben a Sátán, ellenállást nem találva, területeink nagy részét elfoglalta. A hit védelmét megvetették. Még nem is olyan régen sok, Bibliához ragaszkodó gyülekezet mára a világi zene felé fordult, és kezdte azt alkalmazni az istentisztelet során, és az egyház életében sok bibliaellenes szokást kezdett bevezetni. Mindez nagy részben annak köszönhető, hogy az ítélkezésre ki nem mondott ítélet esett. Mikor kezdünk meg mi, Isten népe, újra mindent komolyan megvizsgálni? Imádkozzunk azért, hogy mindent megfontoló nemzedékké tudjunk válni, akik nem közömbösek az Ő Igazsága, az Ő dicsősége, az Ő nagyságos és kegyelmes neve iránt.

Olyan emberekre van szükség, különösen fiatalokra, akik elhagyják a könnyelműség és nemtörődömség útjait, amelyek napjainkban annyira népszerűek, és ez helyett következetesen ragaszkodnak Isten Igéjéhez, és készekké válnak kiállni és hirdetni azt az egyedüli evangéliumot, amely képes üdvösséget adni az embereknek. Csak akkor láthatjuk meg újra az Isten magasztos megdicsőülését sokak üdvözítésében és sok lélek megnyerésében. Csak akkor lesz az egyház azzá, amivé lennie kell – „az igazság oszlopa és erős alapja”. Az Isten vezetése utáni vágyakozásunk azt is foglalja magába, hogy készek vagyunk követni Istent az egyház kérdésében is: a tévelygéstől való elhatárolódásban, az istentisztelet lelki voltában és tisztaságában, valamint az evangélium hirdetésében. Isten különös módon vezeti azokat, akik az evangélium terjesztésének, és az Igazság megvédésének élnek. Az Úr maga beszélt erről Ézsaiás ajkain keresztül:

„Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá” (Ézs. 58: 10-12).
 
 
#6 Demeter Géza 2013-12-07 10:46
Teljesen egyet értek Ernő veled is Peter Masterssel is. Amikor a keresztyénség hű volt Urához és Megváltójához mindig kilépett a hamis egyházakból(akik elhajoltak az igazságtól) és szembeszállt a hamis tanítóakkal. Így tettek az első keresztyének a hitehagyott zsidó vallással és reformátorok a katolicizmussal és így tett és tesz ma is a hitvalló keresztyénség a liberális egyházakkal.
 
 
#7 Rácz Gábor 2013-12-08 09:02
Tisztelt Pápai Ernő!
Amit a tiszta HIT, és ebből fakadóan a tiszta tanítás őrzésének, a hiteles erkölcsi életnek a fontosságáról ír azzal én is teljesen egyet értek. Hasonlóképpen szinte mindennel amit írt.
De egy dolog, úgy érzem elkerülte a figyelmét:
Álmos bácsi (és még jó páran vagyunk ugyanígy) nem nézi tétlenül a tévtanítások, Istentelen gyakorlatok terjedését. Mindent megtesz azért (könyvek, előadások, cikkek), hogy lelkésztársait és az egyházi vezetőket a helyes útra intse.
A reformátori hitvallások megváltoztatását tekinti olyan pontnak, ahol már ezt a helyes útra intést eredménytelennek tekintve valóban a kilépés, és új szervezeti keret alapítása a helyes út (legalább is, ha a cikk utolsó bekezdését jól értem).
 
 
#8 Rácz Gábor 2013-12-08 09:49
Tisztelt Demeter Géza!
Abban egyetértek Önnel, hogy az evangéliumi keresztyénség elhatárolódása a mai (lényegében a farizeusok utódainak tekinthető)zsidóságtól, és Rómától is szükségszerű. Bár azt mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy ez az elhatárolódás az oda tartozó emberek szeretetteljes sajnálatával+ értük való Imádsággal; és semmiképpen sem gyűlölettel kell hogy történjen.
De le kell szögezni azt, hogy nem a keresztyének léptek ki sem a zsidóságból, sem a római egyházból. Mindig megpróbálták az evangéliumot zsinagógákban is hirdetni, amíg ki nem zárták Őket onnan véglegesen. A Reformátorok is először a római egyházon belül próbáltak jobbítani (pl. 95 tétel), és csak miután KIÁTKOZTÁK Őket onnan; alapítottak új szervezeti kereteket az Egyháznak.

Annyit még megjegyeznék, hogy ma "Egyházak"-ról beszélnek általában. Pedig Egyház egy van: Krisztushoz tartozó emberek (semmilyen szervezettel nem azonos) közössége.
A felekezetek, amelyeket általában "egyházak"-nak neveznek, valójában szervezeti keretek.
 
 
#9 Pető Hunor 2013-12-08 15:16
Kedves Gábor, Ernő, Géza!

Mind Pápai Ernő (mint fordító), mind Demeter Géza (mint igehirdető) a Közép- és Kelet Európai Református Presbiteriánus Egyházhoz kötődnek. Egyházunkon belüli konfliktus következtében a külön válást választották. Honlapjukon erről valamikor bőségesen volt információ.
Szerintem Róma 14 szellemében érdemes a kérdéshez hozzáállni. Ők az Úrért léptek ki, mi az Úrért maradtunk eddig. Óvnék az ettől eltérő minősítésektől, korrekt bibliai alátámasztás nélkül.
Gábor, nem igaz, hogy addig mentek a zsinagógába, míg ki nem zárták onnan véglegesen. Vegyük Csel18-at. Pál szokása szerint megérkezvén egy városba (Korintus) a zsinagógába megy, s ott szokása szerint vetekszik a zsidókkal. (4-5. vers), ám mivel ellenszegülnek és káromlásokat szólnak magától távozik. Vele megy többek között a zsinagóga feje. Innentől Korintusban a pogányokhoz megy. (6. vers) Ez azonban nem akadályozza abban, hogy amikor 1,5 év múlva Efézusba megy ott megint egy zsinagógában találjuk a zsidókkal vetekedve. (19.vers)
Semmiképpen se gondolkodjunk sablonokban. Pált végig a Szentlélek indította. Ha nem a Szentlélek tart valakit egy gyülekezetben, vagy nem a Szentlélek vezeti ki onnan ugyanúgy emberi döntés lesz, hiába idéz hozzá igéket.
Pál sem azért tanít a tévtanítókról, hogy amikor felismerjük őket, akkor mi lépjünk ki „egyházunkból”. Korintusban olyan körülmények alakultak ki, melyek még a pogányok között sem fordult elő, Pál még sem azt írta nekik, hogy mi köze hívőnek hitetlenhez, a hívők gyorsan lépjenek ki.
Álmos bácsi éves közgyűlési beszéde nyitást hirdetett azok felé akikkel egy lélekkel itattunk meg. Számomra elég nyilvánvaló, hogy Ernő és Géza ezek között potenciálisan a legközelebb állnak a Szövetséghez. Ennek a kilépni vagy bennmaradni kérdés paradoxona sem lehet akadálya. Az igéket kell hozzá alaposabban tanulmányozni, mindkét fél csak nyerne vele.
 

Tájékoztatjuk honlapunk látogatóit, hogy a megjelent írásokhoz megszűnt a hozzászólás lehetősége. Kérjük szíves megértésüket!
(a Biblia Szövetség vezetősége)

Filmismertető

Biutiful
2011. október 14. péntek
színes, feliratos, spanyol-mexikói filmdráma, 2009 148 perc, 16 éven felülieknek A mexikói...
Vadállatok (Savages)
2012. október 13. szombat
Minden kétséget kizáróan az év legtalálóbb filmcímének képzeletbeli díját Oliver Stone...
Phillips kapitány
2013. november 25. hétfő
2013-ban sorra mutatták be az izgalmasabbnál izgalmasabb túlélő drámákat a rangos nemzetközi...
Holnapolisz
2015. június 14. vasárnap
Manapság valahogy nem tudunk kifogyni a mozikban a disztópikus...
A lélek hullámlovasa (Soul Surfer)
2011. június 24. péntek
(DVD megjelenés: 2011. augusztus 9.) Már javában tombol a nyár és a vakáció is elkezdődött, így...
Két nap, egy éjszaka
2014. október 27. hétfő
Néha rájössz, mekkora kincs van a birtokodban, mielőtt még elveszítenéd. A belga Jean-Pierre...
Szerelempróba (Fireproof)
2011. április 01. péntek
„Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és...
Holtodiglan - egy film, nem nekünk
2014. október 21. kedd
Gondoltál már arra - hacsak a másodperc töredékéig is -, hogy képes lennél-e megölni a...
Szerelem (Amour)
2013. március 02. szombat
A provokatív témákat boncoló osztrák rendező, Michael Haneke legújabb filmje a Szerelem, szinte...
Demóna - lenyűgözően látványos miközben az Ördöggel szimpatizál
2014. június 10. kedd
Sokan viszolyognak minden Walt Disney filmtől, és bár én nem tartozom közéjük, a Stúdió legújabb...

Könyvismertető

Társtaláló
2012. december 13. csütörtök
Egy fiú, aki 18 évesen lemondott az addig bevett szokásként gyakorolt randevúzgatásról, 5 évvel...
Reflektorfényben a túlevés
2013. június 03. hétfő
„Isten a falánkságot (más szóval a túlevést) bűnnek tartja: 'Mert a dőzsölő és a falánk...
Egy guru halála
2013. január 04. péntek
Az író a gyermekkora bemutatásával kezdi a könyvet, valós és tényszerű képet festve a...
Fűtő Róbert: Béküljünk ki! ...de hogyan?
2013. november 04. hétfő
A legtöbb keresztyén könyv azt mutatja be, hogy milyennek kellene lennie a jól működő keresztyén...
12 dolog, amit jó lett volna tudni az esküvőm előtt
2013. október 07. hétfő
A napokban olvastam egy cikket a magyarországi válások számáról. Megdöbbentő számadatok állnak...
Véletlenül milliárdos
2010. november 16. kedd
A közösségi háló (The Social Network) c. film bemutatójának másnapján tartotta...
A viskó
2011. január 13. csütörtök
A Biblia Szövetség Fontos kérdések előadássorozatának...

Képek

Invalid RSS link or you're not allowed to read this Picasa gallery or album.

Cikkajánló Biblia és Gyülekezet folyóiratunkból

Alapítsunk új egyházat?

A reformáció emléknapjához közeledve a protestáns egyházak felsorolják azokat az érveket, kritikai megjegyzéseket, amelyekkel igazolni akarják létjogosultságukat. Ilyenkor elhangzik az ún. nyugati (római), ill. keleti (bizánci) keresztyénség kritikája, azzal a magabiztossággal, amiből kitűnik, hogy mi, protestánsok különbek vagyunk.

A Biblia és az egyházak

A keresztyén egyházakban újra és újra fellángolt a vita arról, hogy minek tekintsék a Bibliát: Isten szavának vagy csak egy olyan könyvnek, amiben benne van az Isten szava? Minden állítása igazságnak tekinthető, vagy csakis a megváltást érintő kérdésekben megbízható? Egy szinten áll más vallások alapirataival, vagy felülmúlja azokat?

A továbbiakban azt szeretnénk kedves Olvasóinknak bemutatni, hogy ebben a fontos kérdésben mit tanítanak a különféle keresztyén egyházak, illetve hogyan tükröződik az egyházak Bibliáról vallott felfogása hitvallásaikban.

Ami karácsonyi igehirdetéseinkből kimarad

Legelőször le kell szögeznünk, hogy a címbeli kijelentés nem teológiai vád: nem rossz írásmagyarázókról és figyelmetlen igehirdetőkről lesz szó a későbbiekben. Nem hiba az, hogy karácsonykor nem arról szólunk, akire előadásom utal majd, hanem Jézus Krisztusról. Mert karácsony az ő ünnepe. Az Ige lett testté, halljunk tehát róla, a Krisztusról minél többet! Erre számít és készül a gyülekezet is, amikor beül a padokba. Csak a nagyapámtól hallott legátustörténet szereplője lepődött meg, amikor a maga számára felfedezte a nagy újdonságot. Felolvasta a karácsonyi történetet a jászolbölcsőről, a betlehemi pásztorokról és az angyalról: „... hirdetett nékik nagy örömet, mert született a megtartó, aki..." – és itt, a bibliaolvasás közben lapoznia kellett; s mivel összeragadtak a lapok, ezért többször ismételte: „született a megtartó, aki". Amíg végül, sikeres lapozás után diadalmasan megtalálta: – az Úr Krisztus!

Mi történt nagypénteken?

Ugyanarról az eseményről többféleképpen lehet beszámolni, attól függően, hogy mennyit lát és ért belőle az ember. Lehet egészen felszínesen is, lehet élményszerűen, korrekt-objektív módon, vagy úgy, hogy a szemlélő érti az összefüggéseket is, ismeri a háttér-információkat, és nem csak jelenségeket észlel, hanem a lényeget látja.

A nagypénteki eseményekről is ugyanígy többféle beszámoló készült.

A törvényt betöltötte

„Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." (Mt 5,17)

Jézus Krisztus többször is tanított életének, szolgálatának céljáról. A hegyi beszéd nagy ívű gondolatai között a fenti ige világítja meg Krisztus jövetelének jelentőségét. Tanítása az újdonság erejével hatott hallgatóira, és a sokaság álmélkodott azon, mert „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók".

Miként viszonyul Jézus és tanítása az ószövetségi törvényhez? Esetleg Jézus szokatlan gondolatai hatályon kívül helyezték a régi törvényt, és attól független, gyökerestől új tant és kegyességet léptettek életbe?

Igyekezzetek a város jólétén!

(Megújulás a fáradozásban)

„... igyekezzetek a város jólétén..., könyörögjetek érte..., mert annak jóléte lesz a ti jólétetek!" (Jer 29,7)

Bár a bibliai idézet a babiloni fogságban élő zsidók számára küldött prófétai üzenet, ez csak még jobban megerősít bennünket abban a látásban, hogy Istennek kifejezett akarata a keresztyének munkálkodása városuk, országuk és a világ jólétén.

A hiszékenység csapdái

Mai világunk egyre hangosabban, és egyre több mindent próbál eladni nekünk. Ha a tévét nézzük, vagy egy-egy napilapot olvasunk, (de még a keresztyén folyóiratokra, újságokra is igaz), hogy telis tele van nélkülözhetetlennek beállított árúk kínálatával. Mindig hangosabb reklámok özöne vesz minket körül a divat, a háztartás, az elektronika, a szórakozás és még inkább a gyógyászat témakörében. Egyre nehezebben tudunk ezek között eligazodni, és sokszor egy-egy kínálatnak be is ugrunk. Majd pedig vagy felfedezzük, hogy hitetés áldozatai lettünk, vagy nem, és az így szerzett nagyszerű cikkek, módszerek, életmódi tanácsok rabszolgáivá válunk; sőt apostolaivá lépünk elő. Sajnos, a keresztyén gyülekezetekben is gyakran találkozunk a legkülönbözőbb gyógyhatású csodaszerek elkötelezett apostolaival és terjesztőivel.

Gyermeknevelés - fegyelem és engedés

Ha Isten gyermekekkel ajándékozott meg, akkor azt a különleges missziói küldetést is adta, hogy a szeretet, gondoskodás, tanítás és nevelés nyelvén vigyük őket közelébe. A szülők gyermekeik iránti kapcsolatában is Isten lénye kell, hogy kiábrázolódjon.

A kisgyermek apját, anyját mindenhatónak gondolja, minden bújával-bajával hozzá szalad, az átélt szeretet, védelem, gondoskodás Isten tulajdonságait körvonalazza számára. A pozitív szülőélmények a későbbiekben jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy bizalommal várja a fentről jövő segítséget – immár a Mindenhatótól.

Mit jelent az Urat hordozni a családban?

A mártír misszionárius

(Molnár Máriára emlékezve)

Szülővárosa és a külmissziói munka támogatói a közelmúltban Várpalotán emlékeztek a 125 éve született Molnár Máriára, a magyar református egyház misszionáriusára, aki Pápua Új-Guinea partjainál, a tengeren halt mártírhalált. Az 1950-ben Mánusz szigetén felállított síremlék őrá és a szigeten működő német evangélikus misszió II. világháborúban mártírhalált halt társaira emlékeztet. A japán katonák mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan 1943. március 16-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Közöttük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki tizenöt évet töltött a pápuák között.

Emlékezz meg az útról!

„...emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened!" (5Móz 8,2)

„Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük." (Mt 25,19)

Mindkét bibliai szakaszban számadásról van szó. Isten kegyelme, hogy időnként maga elé állít, és elszámoltat bennünket. Az adventi, karácsonyi, szilveszteri ünnepkörben több alkalom is kínálkozik arra, hogy az úrvacsorára készülve, számadást tehessünk. Ennek most csak egy fontos, keresztyén gyakorlatunkban mellőzött mozzanatára szeretném ráirányítani a figyelmet.

A hazaszeretet, mint kötelesség

A protestáns gondolkodók kimerítően tanítottak a nemzetről, a hazáról, és ezt mindig úgy tették, hogy közben felmutatták azt az isteni gondoskodó szeretetet és áldást, amit a bűnbe esett ember számára a haza ma is jelent.

Megtanulhatjuk tőlük, hogy a haza egyrészt közösség, ami szociális biztonságot nyújt: gondoskodást az elesett emberről, a rászorulóról, s emellett a nemzet tagjainak egymást építő közösségi kapcsolata is virágzik. De olyan különleges élettér is a haza, ahol az egyéniség kiteljesedhet. A haza védelmet is jelent a külső és belső veszéllyel szemben.

Mindezekkel Isten megakadályozta azt a tragédiát, hogy a bűneset miatt elszabadult indulatok után az emberiség történelme teljes káoszba süllyedjen. Készített tehát az Úr az embereknek hazát, olyat, amiben megtartott valamit abból, amit az Éden jelenthetett volna számukra.

Megtörtént?

Azok, akik évek óta olvassák az újságokat, nézik a tv műsorait, és hallgatják a rádióadásokat, egyre gyakrabban teszik fel azt a kérdést, hogy amiről ezekből értesülnek, az valóban megtörtént? Hiszen néhány nap múlva ugyanabból a hírforrásból az ijesztő hírek, hitelesnek tűnt történetek cáfolatával is rendszeresen találkoznak.

Valószínű, hogy a hírszerkesztők közül kevesen gondolnak arra, hogy ez a lassan megszokottá váló jelenség egyre bizonytalanabb légkört teremt a társadalomban, aminek következménye az a nagyon gyakran használt megállapítás, hogy ma már nem lehet hinni senkinek, illetve semmiféle ténynek.

Mi történt húsvétkor?

Jonathan Edwards neves teológus szerint a történelem értelmezésénél a nem látható szempontokat is figyelembe kell vennünk. Ezt nevezi meta-narrativának, azaz a földi eseményt a vele azonos időben történő mennyei és a pokolbeli történésekkel együtt kell vizsgálni. M is ezt próbáljuk tenni, amikor a következőkben húsvét titkát kutatjuk.

Reformátusok a nehéz időkben

(Megújulási kísérletek a magyarországi református egyházban a II. világháború után)

Az I. világháború és Trianon traumája után eszmélődő magyar reformátusság a misszió és evangélizáció végzésében kereste és látta a kibontakozás, a talpra állás legfontosabb eszközét, így ez a szolgálat különösképpen is fontos szerepet kapott az egyház életében. Ez részben sikerült is, ám alig múlt el néhány évtized, amikor ismét padlóra került az ország. A II. világháború szörnyűségei és az ezt követő időszak gazdasági-politikai válsága azonban újabb lendületet adott a korábbi kezdeményezéseknek, s ennek köszönhetően a felelős egyházi vezetőket ismét foglalkoztatni kezdte a belmissziói munka kérdése.

Legjobb befektetés: a továbbadás

Tanúi és részesei vagyunk annak, hogy a szegénység és a gazdagság között egyre nagyobb szakadék tátong. Ezt a szakadékot áthidalandó, sok szegény ember mégis azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha gazdag volna. Mindezidáig virágzott a hitelpiac, ami hozzásegítette a nincsteleneket ahhoz, hogy gazdagnak látszanak. Hasonlóan népszerűek a szerencsejátékok, ahol néhány tipp, vagy ügyes kártyaforgatás ígér gyors meggazdagodást. Alapvetően járja át korunkat ez a sóvárgás a többre, fényesebbre és korlátok nélküli szabadságra. Ezenközben arról sem hallgathatunk, hogy roppant lelki sötétség és erkölcsi nihil uralkodik a szívekben.

Kövess minket facebookon!