Kiáltó bölcsesség
- Írta: Dr. Mikolicz Gyula
Szinte minden településen találunk a múlt eseményeire vagy a nemzetnek, a közösségnek kedves személyekre emlékeztető köztéri feliratot, emléktáblát, mellszobrot, esetleg egész alakos kompozíciót. Keresztyén felekezeteknél megszokott a fa-, fém- vagy kőkereszt, akár alakos ábrázolással is, protestáns intézmények környezetében pedig reformátorok, keresztyén hithősök szobra, emléktáblája.
A minap az egyik mezővárosunk szépen gondozott protestáns temploma mellett, forgalmas út közelében, meglepő látvány fogadott: egy robosztus kőszikla, rajta márványtábla, azon két részre osztva, aranyló betűkkel a Tízparancsolat igéinek tömörített szavai!
Ez a közösség, úgy látszik, megértette a mindenkori hívő emberek megkerülhetetlen küldetését: Isten elévülhetetlen parancsolatainak komolyan vételét és megismertetését.
„Vajon nem kiált-e a bölcsesség, és nem hallatja-e szavát az értelem? Kiáll a magaslatok csúcsára, az ösvényekhez, a keresztutakhoz. A városba vezető kapuk mellett, az ajtók bejáratánál zeng. Nektek kiáltok, férfiak, szavam az emberek fiaihoz szól. Okosodjatok, ti együgyűek, és ti, balgák, legyetek értelmesek!” (Biblia – Példabeszédek könyve 8,1-5)
Van-e örök élet?
- Írta: Hotorán Gábor
Az emberek a legkülönfélébb módokon gondolkodnak a halál utáni létről. Vannak, akik a folytatást elutasítják, és állítják, a meghalás után egy nagy nihil vár mindenkit, egészen egyszerűen megszűnünk létezni. Mások úgy vélik, valami lesz utána is, mert az nem lehet, hogy „csak ennyi” az élet. Akkor nem sok értelme lenne ennek a tengernyi küszködésnek, az örömnek, a bánatnak. Néhányan, főként bizonyos vallások képviselői pedig részletesen körülírják, hogy szerintük mi vár ránk a halál után: átalakulunk, reinkarnálódunk, vagy talán csak a testünk hal meg, de a lelkünk itt bolyong, de akad, aki szerint egy egészen más dimenzióban folytatjuk majd. Találékony az Isten nélkül gondolkodó ember.
A vélemények, elképzelések, állítások nagy kavalkádjában egyedül az lehet célravezető, ha ott tájékozódunk, ahol a biztos, igaz, megbízható választ meglelhetjük, ez a hely pedig a Biblia. A Bibliában önmagát kijelentő igaz Isten ugyanis nem csak bemutatkozik, hanem az emberről, azaz rólunk, teremtményeiről is részletesen tanít. Megtudhatjuk, hogy az Édenkertben, a bűneset előtt semmi sem választott el bennünket tőle. Nem ismertük a rosszat, Ádám és Éva tökéletes emberek voltak, harmonikus kapcsolatban Istennel. De a bűnesettel minden megváltozott, az ember megromlott, betört a gonoszság a világba, minden, ami rossz, betegség, erőszak, bűn és a halál – ránk szakadt. Ezért mi is felelősek vagyunk, mivel Ádám és Éva a mindenkori embert képviselte. Az ő bukásuk a mi bukásunk is, azaz ránk is kihat. Úgy születünk erre a világra, hogy a természetünk romlott és bennünk van a hajlam a bűnre. Minket vizsgálva ez Isten diagnózisa: „Mindnyájan elhajlottak, és valamennyien megromlottak. Nincsen, aki jót cselekedjen, nincsen még egy sem” (Zsolt 53,4).
Így a legfőbb tragédia nem is az az általános pusztulás, amit a teremtettségben megfigyelhetünk, hanem az, hogy elvesztettük Krisztust, ővele pedig az életet, az örök életet. Minden nyomort az ő hiánya okoz. Isten
a Fiához köt minden életet és boldogságot: „Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1Jn 5,12). Ugyanakkor Isten annyira szeretett bennünket, hogy maga tett arról, hogy ez a nyomorult állapot, megszakadt kapcsolat helyreállhasson közte és miközöttünk. A saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el közénk, hogy bűneink, lázadásunk miatt, életét adva, tökéletes engesztelést szerezzen a keresztfán. A bennünket Istentől elválasztó szakadékot – amit bűneinkkel mi csak mélyítettünk –
ő hidalta át. Aki hit által közösségbe kerül ezzel a megváltó Krisztussal, Isten legfőbb ajándékával, az örök életet nyer. Az egyik legismertebb összefoglalása ennek a csodálatos örömhírnek így hangzik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ebből megérthetjük, hogy Isten szeretetének a következménye az evangélium – az örömhír. Ez az ajándék azonban nem vonatkozik automatikusan mindenkire, mert ott áll az a szócska is: „aki”. Ezt az ajándékot át kell venni, méghozzá személyesen. „Aki hisz”, tehát, aki hittel befogadja az igazságot: elveszett vagyok, de Isten annyira szeretett, hogy értem a Fiát adta – az nyer örök életet.
Az örök életre csak az juthat tehát, aki ezzel a Jézussal kerül hit által kapcsolatba, nála van ugyanis a megbocsátás joga. Ő ezért biztat így: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Ismerjük-e ezt a megváltó Krisztust, kértük-e már, hogy bűnbocsátó kegyelmével részesítsen minket az üdvösségben, vagyis az örök életben? Nincs ennél fontosabb kérdés!
Erősítsen meg ebben a döntésben az értünk nagypénteken meghalt, de húsvétkor feltámadt Isten Fia, akinek a szavában igazán bízhatunk:
„Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy kárhozatra, hanem már átment a halálból az életre” (Jn 5,24).
Kérjétek az Urat!
- Írta: Benedek Csilla
„Szellemvárossá változott Vuhan, az emberek készleteket halmoznak, mesélte az RTL Klub Híradójának egy kint élő magyar. Bár egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a kínaiaknak sikerült az új típusú koronavírus okozta tüdőgyulladás-járványt megfékezniük, az utóbbi napokban a járvány újult erőre kapott és egyre több országból jelentik a megjelenését.” (Index internetes újság)
Csak napok kérdése, hogy világ-járványként kiáltsák ki a koronavírus fertőzést, és mindenkit rettegésben tartson ez a gyilkos kór. Miközben sokan a beharangozott szép új világot várják, és csodálják a technikában, egészségügyben, építészetben és egyéb területeken elért eredményeket, aközben a világ eresztékei recsegnek-ropognak. Minden, ami eddig látszólag még összetartotta – az erkölcsi alap, a nemzeti és családi közösség –, széthullóban van.
A Teremtő Szent Istent, akiről azt olvassuk a Bibliában, hogy hatalma szavával tartja fenn a mindenséget, őt, halottnak nyilvánították, és emberek által kitalált pótléknak kiáltották ki, vagyis kizárták a posztmodern világrendből. Ennek a következményeivel kell ezek után szembenéznie az emberiségnek: az egyén és a közösség magára maradt, mint egy árva kisgyerek, akinek senkije sincs, és nincs, akit segítségül hívjon. Most éppen egy járvány terjed el a kontinenseken, aminek egyelőre semmi ellenszere sincs, máskor földrengések, háborúk, éhségek és vízhiány vagy árvizek sújtotta embertömegek várnak sürgető megoldásra.
Akik ismerik az Uraknak Urát, Királyoknak Királyát, Jézust, azok emeljenek fel most tiszta kezeket, és kiáltsanak hozzá – amint Ábrahám is tette Sodomáért könyörögve!
„Állj elő Uram, emeld föl kezedet, Istenem! Ne feledkezz meg a nyomorultakról!” (Zsolt 10,12)
Te kié vagy?
- Írta: Biblia Szövetség Egyesület
Kína egyik belső tartományában az idegenek ellen fellázadt tömeg megragadott egy védtelen keresztyén iratterjesztőt, és végighurcolva az utcákon, arra akarták kényszeríteni, hogy torkaszakadtából kiáltozza: Én, az idegenek ostoba rabszolgája vagyok!
Az iratterjesztő erre azt válaszolta, hogy csak akkor hajlandó kiáltani, ha megengedik neki, hogy megnevezhesse azt az idegent, akinek ő a rabszolgája. Azok szitkozódások és fenyegetések között azt mondták, hogy megengedik, csak minél hangosabban kiáltozzon, de most azonnal. Az iratterjesztő erre boldog örömmel harsogta az utcákon – míg teljesen be nem rekedt: Én, Jézus Krisztus hűséges rabszolgája vagyok!
(Valóságos történet egy egyházi lap alapján)
„Szózat szól: Kiálts! Ezt válaszoltam: Mit kiáltsak? (,,,) Magas hegyre menj föl, örömhírmondó Sion! Emeld föl hangodat erősen, örömhírmondó Jeruzsálem! Emeld föl, ne félj! Mondd Júda városainak: Íme, itt van Istenetek! Íme, az én Istenem jön hatalommal, és karja uralkodik!” (Ézsaiás könyve 40,6-9)
Van-e örök kárhozat?
- Írta: Hotorán Gábor
A tapasztalat az, hogy amikor Istenről, az ő tulajdonságairól, tetteiről beszélnek, akkor legszívesebben szeretetéről, vigasztalásáról, elfogadó-támogató gondoskodásáról, megértő magatartásáról szeretünk hallani. Gyakran egyfajta elvárás is, hogy csak a „mosolygós Isten” jelenjen meg az emberi beszélgetésekben, a szószékeken és minden olyan rendezvényen, ahol a keresztyének megszólalhatnak.
Ítélet, büntetés, számonkérés? Isten haragja, igazságának kinyilvánítása, kárhoztatás? A mai ember számára nem szalonképes szavak ezek. De gondoljuk csak arra, hogy Isten kegyelme értelmezhetetlen, ha nincs elítéltetés. Miből szabadulunk meg, miben nem részesülünk, ha tagadjuk a bűn valóságát és annak romboló következményeit életünkben és halálunkban? Ha végül valamilyen módon mindenki üdvözül, ha kalandosan is, de előbb vagy utóbb mindenki a mennyben köt ki, akkor mi értelme van a pokolnak? Ha senki sem fog oda jutni, akkor az Úr csak komolytalan riogatásnak szánta az arról szóló híradást? Miért beszélt róla pl. Jézus annyit, bemutatva annak szörnyű voltát, és miért óvott attól, hogy oda jussunk? Miért hirdette, hogy „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36)? Miért mondta a gazdag és Lázár történetében, hogy a pokolba jutott gazdag „gyötrettetik”, azaz kimondhatatlanul szenved? Miért írja az apostol, hogy „Isten haragja a mennyből megnyilvánul az emberek minden hitetlensége és hamissága ellen, akik az igazságot hamissággal feltartóztatják” (Rm 1,18), ill. „…elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután lesz az ítélet” (Zsid 9,27)? Számtalan igehelyet idézhetnénk a Szentírásból annak bemutatására, hogy valóságos, azaz a legreálisabb és legszörnyűbb veszélyt jelenti számunkra a kárhozat. Hogyan nevezhetnénk Istent szentnek, igazságosnak, ha annyira következetlen, hogy nincs következménye a bűnnek, az ellene való lázadásnak? Bizony, mivel Isten igaz és szerető, nem hallgatja el előlünk azt sem, hogy a bűn következménye a büntetés, az ítélet, amit a kárhozat követ. Annyira szeret, hogy ezt is a szívünkre helyezi!
A pokol tehát nem csupán az Isten nélküli állapot, vagy a földi szenvedések jelképes kifejezése a Bibliában, hanem egy valóságos hely, amit Isten tart fenn a kegyelmét el nem fogadóknak. Ezért is beszél róla Jézus mindig úgy, mint amit el kell kerülnünk, amire törekednünk kell, hogy oda ne jussunk, így ezek a kifejezések az ő szájából igen beszédesek: veszedelem (Mt 7,13); feltámadás ítéletre (Jn 5,29); pokol (Mt 11,23; Lk 16,23); gyehenna, olthatatlan tűz (Mk 9,43-44 kk.).
Jézus azonban nem csak arról tanít, hogy ránk nézve komoly fenyegetés a kárhozat, hanem arról is, miként szabadulhatunk meg attól. Legyen ez életünk legfőbb kérdése! Bűnös ember – amilyenek születésünktől fogva mindannyian vagyunk – nem lehet majd örökre Istennel a mennyben, mert ő szent, azaz minden bűntől mentes, ezért vele csak azok lehetnek közösségben, akik maguk is tiszták. Egyikőnk sem tudja ezt önmagáról elmondani, vagy ezt az állapotot elérni. Jézus Krisztus megváltó kegyelmére van szükségünk, hogy a golgotai keresztfán bemutatott áldozatával megigazításban részesülhessünk. Hogy belássuk: bűneinkért helyettünk viselte el az ítéletet. Ő adott számot a benne hívők bűneiért, ahogyan Ézsaiás prófétált róla (53,5), „ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulunk meg”. Ezzel a csodálatos örömhírrel hív bennünket az Úr, hogy életet, örök életet nyerhessünk
a Jézus Krisztus áldozatának elfogadásával.
Boldog, aki hitét a megváltó, önmagát bűneinkért keresztfára adó Krisztusba veti. A benne bízók vallhatják magukra nézve igaznak az ige szavait:
„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Rm 8,1).