www.bibliaszov.hu

Legelőször le kell szögeznünk, hogy a címbeli kijelentés nem teológiai vád: nem rossz írásmagyarázókról és figyelmetlen igehirdetőkről lesz szó a későbbiekben. Nem hiba az, hogy karácsonykor nem arról szólunk, akire előadásom utal majd, hanem Jézus Krisztusról. Mert karácsony az ő ünnepe. Az Ige lett testté, halljunk tehát róla, a Krisztusról minél többet! Erre számít és készül a gyülekezet is, amikor beül a padokba. Csak a nagyapámtól hallott legátustörténet szereplője lepődött meg, amikor a maga számára felfedezte a nagy újdonságot. Felolvasta a karácsonyi történetet a jászolbölcsőről, a betlehemi pásztorokról és az angyalról: „... hirdetett nékik nagy örömet, mert született a megtartó, aki..." – és itt, a bibliaolvasás közben lapoznia kellett; s mivel összeragadtak a lapok, ezért többször ismételte: „született a megtartó, aki". Amíg végül, sikeres lapozás után diadalmasan megtalálta: – az Úr Krisztus!

Senki nem várja, hogy a teremtő Istenről szóljon a karácsonyi prédikáció, sem azt, hogy a Szentlélek kitöltetéséről, mert az egyik 4000 évvel azelőtt, a másik pedig harminchárom év múlva történt. Mégis, hogy a címhez hű legyek, fedjük fel, hogy ki maradt ki a karácsonyi homiletikumból: – a Szentlélek!

Persze, nem baj az, hogy nem a Szentlélek a Karácsony főszereplője. Lényéből származik ez: nem magát dicsőíti, hanem mindig Krisztust (Jn 16,13-14). Mégis, most gondoljunk rá, és nézzük meg szerepét, munkáját! Hogyan volt jelen a Szentlélek az inkarnációban? – Mint teremtő és bűntől megőrző Isten. Kezdjük tehát ezzel: Jövel, teremtő Szentlélek!

Kezdettől fogva úgy jelentette ki magát, mint aki az isteni teremtésben részes személy. Már a Genezis hajnalán, az 1Móz 1-ben ezt olvassuk: Isten Lelke lebegett a vizek felett. A mörahefet a tojáson ülő, testnek melegével életet adó, fiókákat kiköltő aktivitás szava: így volt ott a Szentlélek, hogy életet adjon a mindenségben. Amikor élet jött létre, Isten Lelkének lehelete okozta azt: „az Úr szavára lettek az egek és szájának leheletére minden seregük" (Zsolt 33,6). Különösképpen az első ember teremtésekor valósult ez meg, amikor Isten lelket lehelt Ádám orrába, ott is a Szentlélek rendkívüli munkáját látjuk: „Istennek Lelke teremtett engem, a Mindenható lehelete adott nékem életet" (Jób 33,4). Tudjuk, hogy az első ember elbukott, minden utóda magán és magában hordozta a bűneset nyomát. Ádám fiait és leányait már a maga képére és hasonlatosságára nemzette (1Móz 2,5). Ebből az örökségből nem volt képes kilépni az emberiség. Ezért új kezdetre és merőben más személyre volt szükség, mint eddig; olyanra, akiben nem folytatódik az átok vonal és az eredendő bűn. Itt lépett be a teremtő Szentlélek. A második Ádám Földre jötte a Szentlélek rendkívüli teremtő munkája, új isteni teremtése által valósult meg.

Ez a munka kettős volt: teremtés és megőrzés.

1. Isteni teremtés volt, valóságos creatio ex nihilo, hiszen a férfi szerepe nem lévén jelen, ezt pótolni kellett. De nem istenek és emberek közötti pogány nász volt ez, hanem Isten Lelkének fentről jövő teremtő munkája, melyben előhozza a nem levőket, mint meglevőket (Rm 4,17). Ezt minden ember létrejöttekor, fogamzásakor elmondhatjuk, mert az életet csak Isten adhatja. Itt azonban látjuk, hogy ennél jóval több van, hiszen miközben megfogan Jézus földi élete Mária méhében, a Szentháromság második személye köti össze magát örökre az emberi léttel, s attól soha örökre el nem válik; kivéve azt a három napot, amikor a sírban pihen földi porhüvelye.

Az örökkévaló Ige összekapcsolódása a szarx-szal, illetve a Logosz bejövetele földi világunkba nem igényelt külön teremtést, noha a kettő kapcsolódása olyan titok és annyi kérdést vetett fel, amikre csak az isteni faktor jelenléte és aktivitása adhatott választ. Hogy miként jöhetett létre az immár isteni és emberi egysége úgy, hogy a kettő mindvégig megkülönböztethető, de szét nem választható, és a két, merőben más lényeg mégis az egy személynek, a názáreti Jézusnak tulajdoníttatik (communicatio idiomatum) – mindez Isten Lelke teremtő és egybeszerkesztő, összeillesztő munkájának érdeme.

Isten-ember volt tehát Jézus az első másodperctől fogva. A Szentlélek általi fogantatás pillanatától kezdve létrejött ez az egység, amit Mária hordozott. Comenius szerint az ember létének három helye van. Az anyaméh, a földi élet és az örökkévalóság. A Názáreti itt járva a földi életében ugyanaz volt, mint az anyaméh elrejtettségében. Krisztusunk prenatalis élete is isten-emberi volt. Születéskor pedig isten- ember érkezett e világra. Az inkarnáció nem Karácsonykor kezdődött, hanem kilenc hónappal korábban, előbb megtörtént, és folyamatosan élt-magzati életében; és később, Karácsonytól kezdve, földi életének második szakaszában.

Persze tudjuk, hogy Comenius mondása csak földi mivoltára alkalmazható – az emberi lét három helyét illetően -, valódi lénye ezen messze túlnyúlik: a korábbi örökkévalóságra, amikor örökkévaló Logoszként mint isteni lény préegzisztens életet élt a Szentháromságban. Megszületésére nézve pedig az atyák ezt a görög szót használták: theotokosz – mármint Máriára nézve, aki istenszülő volt.

Ebbe érdemes kicsit belegondolnunk, hiszen többeket felháborított a kifejezés. 431-ben, az efezusi zsinaton, éppen a tévtanító Nestorius, aki Krisztus istenségét akarta lefaragni, s aki ellen megfogalmazták ezt a dogmát, éppen ő tiltakozott. Hihetetlen éleslátással rájött a dolog lényegére és a megfogalmazás veszélyére: Ne tegyétek Máriát istenanyává! – kiáltotta. S talán erre gondolt: mert, ha istent-szülő, akkor ő maga is isteni lesz. S noha nem látta a római katolikus dogmafejlődést, helyesen érvelt, előre mutatva a Szűz Mária imákra: „Üdvözlégy Mária... Istennek szent anyja...", és a későbbi Mária kultusz tanfejlődésére. Mária isten-anya lett, az ég királynője, az egyház anyja, az üdvjavak közvetítője, közbenjáró, aki a mindehhez szükséges bűntelenséget 1854-ben meg is szerezte.

Az igaz hitű atyáknak igaza volt, Nestoriusnak is. Talán a feszültséget feloldja az a meggondolás, hogy Máriának, noha isten-embert szült, nem sok köze volt földi anyaságában Jézus istenségéhez, hiszen az mindvégig isteni-pneümatikus valóságként volt jelen, s mint magasan az emberi felett álló isteni hüposztázisz – hordozhatatlan volt Mária, mint véges emberi teremtmény számára. Mert: Finitum non capat infiniti: A véges nem foghatja fel a végtelent. Így Mária nem hordozta Istent, Isten hordozta őt – s nem is szült Istent. Az istenség egyszerűen „sua ipso", jelen volt a születés előtt, alatt és után, s ez nem Máriától származott, és az istenit nem Mária éltette, és nem segítette át az élet első fázisából a másodikba. Ahol kifejezetten a teremtő Szentlélekre volt tehát szükség, az nem az isteni faktor volt, hanem a Jézus földi teste, ami valóságosan emberi testté formálódott, mint mindenki másé is, aki valaha is elkezdte itt a földi életet. E csodálatos műben a teremtővel találkozunk. A teremtés színhelye pedig Mária méhe volt. Krisztus így szólt erről: "testet alkottál nekem" (Zsid 10,5).

2. S láthatjuk az isteni Lélek második tevékenységét is: megőrizte a megfogant isteni életet a Máriához kapcsolódott eredendő bűntől. Mert Mária természete romlott volt. Bűnben született és bűnben melengette anyja (Zsolt 51,7). Mert az Ádám bűne minden emberre elhatott (Rm 5,12). Nem volt ebben senki sem kivétel. Ez a bűnösség pedig valamiféleképpen átszállt volna minden utódára, át is eredt Jézus féltestvéreire – ha Jakab, Judás és mások valóban annak számítottak. A II. Helvét Hitvallás ennek lehetőségét, hogy később testvérei lettek volna, kizárja: XI/2; de azt nem, hogy a bűn öröklődik. Hogy miként, erre nincs magyarázat. Nyilvánvaló: a bűnösség egyfajta lelki habitus, egész személyiségünk át van hatva az Istentől elszakadással, valónknak egy alkotóeleme sincs, ami mentes lenne Ádám bűnétől. Értelmünk, érzelmünk és akaratunk, vagy bár ahány alkotórésze van is az embernek, mind-mind a bűn hatása alatt áll, mert a bűn mindenhova eljut. Sebestyén Jenő szerint a bűn esszencia nélküli parazita. Így öröklődik, és mindenhol jelen van.

De nem így történt Jézusnál, mert ő bűntelen volt, teljesen bűntelen. Benne nincs bűn – szólt az apostoli bizonyság: 1Jn3,5. Ez csak a Szentlélek most tárgyalt munkája által volt lehetséges, aki megőrizte Jézust a Máriától való származás közben annak természeti romlottságától. Így értelmezzük a Lk 1,35-t: "a Szentlélek száll tereád, a magasságosnak ereje árnyékoz be téged, azért ami születik is, szentnek hivatik, Isten Fiának".

Nem értünk egyet a nagy adventista tanítóval, Reisinger Jánossal, és igen veszélyesnek és hitrombolónak tartjuk, amikor ezzel kapcsolatban Krisztusról úgy vélekedik, mint, aki maga is bűnös lett volna: „Ugyanolyan emberi testet vett fel, ugyanabban a bűnös emberi testben élt, és megmutatta, hogy ugyanolyan feltételek között mégis lehet győzni a bűn fölött" (Előadás az újjászületésről, illetve Nikodémusról). A Rm 8,3. vers nem azt mondja, hogy bűnös volt, hanem a bűn testének hasonlatosságában jelent meg, vagyis ugyanabban a bűn által már megromlott testben, de nem a bűnben volt hasonló. Vagyis a bűneset utáni, annak következményeiben levő testet vette fel (fájdalom, szenvedés, halál stb.), de nem magát a bűnt.

A Lk 1,35. vers világosan tanít ebben a kérdésben: "a Szentlélek száll tereád, a magasságosnak ereje árnyékoz be téged, azért ami születik is, szentnek hivatik, Isten Fiának".

– Szent Lélek munkájáról szól: ezért bűntelen és tiszta,

– az „is" szó szerint nemcsak a földi életére, hanem a magzati életére is vonatkozik,

– „ereje" – olvassuk, ami képes volt megőrizni őt a rossztól,

– „szentnek hívatik" – Isten maga nevezi őt szentnek, ami itt a teljes tisztaságot, Istenhez tartozást jelenti,

– „Isten Fiának" – amelyben töretlenül megmarad az istenfiúság isteni köteléke.

Mindez – persze –, Jézus most keletkezett földi természetére vonatkozik, istenségére nem. Annak nem volt szüksége megőrzésre, hiszen a bűn közelébe sem férhetett. A Szentlélek által ehhez méltó emberi született meg. Erre az utóbbira irányult a Lélek megőrző munkája. Az így „létrejött" Jézus Krisztus, isteni megváltónk, tökéletesen bűntelenként kezdte földi életét. Így lett ő a második Ádám, a megváltott emberiség feje. Lelki habitusa, értelmi, érzelmi, akarati élete, lelkének minden rezdülése, a psziché minden funkciója, minden kviétuma és motívuma benne teljesen tiszta volt. Ebben munkálkodott vele együtt a Szent Lélek fogantatásakor, születése előtt és után: szent és tiszta földi életében. Ez volt a Szentlélek szerepe az inkarnációban.

Alföldy-Boruss Dezső / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XVIII. évfolyam, 2006. december)