www.bibliaszov.hu

Ha Isten gyermekekkel ajándékozott meg, akkor azt a különleges missziói küldetést is adta, hogy a szeretet, gondoskodás, tanítás és nevelés nyelvén vigyük őket közelébe. A szülők gyermekeik iránti kapcsolatában is Isten lénye kell, hogy kiábrázolódjon.

A kisgyermek apját, anyját mindenhatónak gondolja, minden bújával-bajával hozzá szalad, az átélt szeretet, védelem, gondoskodás Isten tulajdonságait körvonalazza számára. A pozitív szülőélmények a későbbiekben jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy bizalommal várja a fentről jövő segítséget – immár a Mindenhatótól.

Mit jelent az Urat hordozni a családban?

Először is azt, hogy élő kapcsolatunk van vele, és ez hatja át a lényünket. Amikor Krisztusban átéltük a bűnből való szabadulást, ráébredtünk, milyen jó Isten valamennyi parancsa és kívánatos minden gondolata. A mennyei szabadságot megkóstolva végre gyönyörködünk Isten rendjében, és elfogadjuk azt a küldetésünket, hogy ezt a szép isteni rendet érvényre juttassuk elhivatásunkban, a családban is.

Isten rendjét, akaratát legtömörebben a Tízparancsolat fejezi ki. A fontossági sorrend adott, a keresztyén nevelésben is ez az alapja a rendnek és fegyelmezésnek:

1. parancsolat: Ő az Úr, mindent tőle kapunk. Benne élünk, ő alkotott éppen ilyennek, mert így volt kedves előtte. Ilyen külsővel és képességekkel akar bennünket használni, megáldani. Tőle kapjuk az ételt, a ruhát, a napot és az esőt, a természetet, az egészséget, időt, lakóhelyet, családunkat és a feladatokat.

Mivel a másra vágyás, az összehasonlítgatás, az önteltség vagy kishitűség, az elégedetlenség mélyen gyökerezik bennünk és gyermekeinkben is, nem baj, ha néha elvétetik tőlünk valami, amit addig természetesnek gondoltunk. Éppen a hiányban ismerhető fel, hogy valójában minden Isten ajándéka az életünkben, és csak ő tudja szabadításával, váratlan mennyei ajándékaival pótolni szükségeinket. Fel kell ismernünk ezt életünkben is, és felismeréseinket jó megosztani gyermekeinkkel. Tapasztalatom szerint az ilyen személyes élmények a megalázkodásról és megajándékoztatásról maradandó nyomot hagytak gyermekeinkben. Ajándékainál is nagyobb öröm az, hogy Isten tulajdona vagyunk, mert megszabadított az ördög és a bűn hatalmából. Hozzá tartozhatunk, véd, szól hozzánk, terve van velünk. Isten gondoskodik arról, hogy a gyermekek ezt maguk is megtapasztalják.

2. parancsolat: Ne legyenek idegen isteneid (figyelem, a gyermek sem)! Ne próbáld bármilyen módon kikényszeríteni Istened segítségét; ne gondold, hogy ő manipulálható. A varázslás bármilyen formája utálatos Isten előtt. Nem ábrázoljuk ki őt, nem próbálunk testi képet alkotni róla, az csak ördögi megtévesztés volna. Isten Lélek, és azt akarja, hogy lélekben és igazságban imádjuk őt. Egyetlen kiábrázolója a Földre jött Jézus Krisztus volt. Ezért ragaszkodunk a gyermek kicsi korától fogva csak az Úr Jézushoz, aki minden félelemből, rabságból ki tud szabadítani. Ezért tartjuk távol gyermekeinket bármi áron a sötét filmektől, olvasmányoktól, szokásoktól, babonáktól, hitetlen társaságoktól, az egyre démonizálódó világtól. Kicsi koruktól tanítjuk őket az Urat keresni, és az ördögnek helyet nem adni.

Ez hosszú távú feladat. Nem elég két-három évig otthon maradni a gyermekkel, aztán mehet bölcsődébe, óvodába (még ha keresztyén óvoda is az), hanem nálunk, a mi otthonunkban, a mi családunk védelmében és nevelésében kell magába szívnia az Úr jelenlétét, szeretetét, tanítását, intését.

Sokszor bele sem gondolunk, micsoda áldás, ha több testvér nőhet fel egy családban. Több ugyan a munka, de tovább maradhat az édesanya otthon, és az első egy-két gyermek fegyelmezett, gondos nevelése folytán a nagyok már sok mindent továbbadnak a kisebbeknek. A mai elvadult korban, amikor a tv, számítógép, filmek bűvölik, rontják a gyerekeket pici koruktól fogva, már az is jó alapozás, ha gyermekeink kimaradnak ebből (legalább életük első 5-6 évében), és megtanulnak az auditív ingerekre hallgatni, és a család meghitt melegében növekednek.

Hadd térjek ki itt a mese szerepére: óriási jelentősége van a mesélésnek – a sok jó mesének, történetnek! Ezek hatására – a szavakat hallgatva (esetleg mellé szép, ízléses képeket, illusztrációkat nézegetve) – a gyermek fantáziája erősen és egészségesen fejlődik. Elég csak hallania az információt, és gazdag kép jelenik meg benne. Nem szokik hozzá a mozgó látványhoz, az üres, tartalmatlan happeningekhez, amik passzivitásra, befolyásolhatóságra nevelnék. Az a gyermek, akinek a szülei sok mesét olvastak, jobban fog az iskolában is figyelni, és maga is nagyobb eséllyel válik olvasni szerető emberré, ami ritka kincs manapság! Ezzel együtt Isten szavára is képes lesz figyelni.

Olyan mesét válasszunk, amelyik igaz értéket közvetít, okkult elemektől mentes, nyelvileg is igényes. Ahogy nőnek a gyermekek, egyre több finom, lélektani szálat tartalmazzon, hogy segítsen az emberi szív rejtelmeit megérteni. A reális, természetből vett meséken, ismeretterjesztő történeteken kívül szükség van erkölcsi, értékes „lélektani" olvasmányokra is. Érdemes még 10-12 éves korú gyerekeknek is felolvasni néha – akár pl. Mikszáth, Móra, Jókai izgalmas műveiből, akik még egy isteni rendtől és igazságszolgáltatástól áthatott világot ábrázolnak. Természetesen nagy szükség van értékes, hitbeli olvasmányokra is. Én, a primitív „tanulságos történeteket" kerültem, véleményem szerint a nem jól megírt sztorik rombolják gyermekeink ízlését, és lelkileg is károsak. A gyerekek megérzik, hogy manipulálni akarják őket.

3. parancsolat: A szavaknak ereje van. Az Istent szerető, őt dicsérő bizonyságtétel megragad a gyermekekben. Iszonyodjunk az istenkáromlástól, és tanuljanak meg ők is iszonyodni minden Istent bántó, szavát kétségbe vonó, gyalázó gondolattól! Csak építő, szükséges és jó dolgokról beszéljünk! Ennek a légköre mélyen beivódik a gyermek lelkébe, és meg fogja menteni később a rossz társaságtól.

A napi igeolvasáshoz, áhítathoz úgy ragaszkodjunk, mint a napi kenyérhez! Ha az áhítat nem merev napirendi pont, hanem szívbéli, őszinte beszélgetés Istennel, és változatos alkalmazás társul hozzá, a gyerekek alig várják majd. A mi gyermekeink az egész napi nyüzsgés után, este elcsendesedve, nyitottabbak voltak Isten igéje befogadására, és dolgaik mérlegelésére. Hosszú évekig sikerült az egy szobában lakó három, később négy különböző korú (3-5-7-9 éves) gyereknek úgy áhítatot tartani, hogy mindegyik értse, érdeklődéssel kövesse (legalábbis) a lényegét. Imádság után sokszor a legkisebb elaludt, de a többiekkel folytathattuk a beszélgetést. Ezeknek az áhítatoknak a hatását máig is érezzük.

4. parancsolat: Szenteld meg az Úr napját! A fáradságos hétköznapok után felszabadító idő a vasárnap, amikor örömmel mehetünk a gyülekezetbe, testvéreink közé, ahol jó az Úr szavát hallgatni, erről magunk között is őszintén tovább beszélgetni. Ezen a napon finomabb étel kerül az asztalra, több időnk jut egymásra is, és van alkalom játékra, boldog kikapcsolódásra. A gyermek megtanulja, hogy Isten az ünnep ura.

Ilyenkor külön alkalom van Isten igéjével foglalkozni, kívülről is tanulgatni. Ne felejtsük: Isten, az 5Móz 6,4-9-ben kiemelten parancsolja a szülőknek, hogy gyakorolják fiaikat az Úr parancsaiban (szó szerint: sulykolva, tehát állhatatosan tanítsák) otthon vagy úton, reggel és este. Tartsák az Úr beszédét minden dolgukban szem előtt, írják fel „a ház ajtófélfáira és kapuira" (családtagoknak és a betérő idegeneknek egyaránt legyen világos, hogy ők az Urat szolgálják)!

5. parancsolat: Az emberi kapcsolatokat érintő parancsolatok sora a szülők iránti tisztelet parancsával kezdődik. A szülőknek való engedelmesség alapozza meg az isteni rendet a családban.

A helyes napirend, a rendszeres, személyre szabott feladatok következtében kialakul a gyermekben a kötelességtudat, és a szülőknek való engedelmesség által megtanulja az alárendeltséget elfogadni. Nélkülözhetetlen tudás lesz ez a munkahelyi, világi hierarchiába való beilleszkedéshez. Sőt, ezen keresztül tanul meg a gyermek Istennek is engedelmeskedni, ami felnőtt életére nézve igen fontos.

Az engedelmességre szoktatást kicsi korban kell elkezdeni. Ez csak akkor sikeres, ha a szülők egységben, következetesen és bölcs szeretettel alkalmazzák, szükség esetén (hosszas és tudatos ellenszegüléskor) az Ige által ajánlott vesszőt is használva. Eleinte fáradságos idegmunka a hisztinek, akarnokságnak ellenállva, az Úr parancsa szerint rendre, békességre, együttműködésre, értelmes játszásra nevelni őket. Hat-nyolc év szoktatás után – éppen a serdülőkorra – kialakul egy alapvető gátlás a komolyabb bűnök elkövetésére nézve (értsük jól! ), és ez jelentős visszatartó erő lesz a világ erős vonzásával szemben.

Nagy nyereség mind a tanulmányaira, mind a felnőttkori kötelességekre nézve, ha a gyerek megtanulja hangulatait félretenni, és önmagát megtagadva végezni feladatát. Ez elősegíti boldogulását.

Persze józanul kell látni, hogy vannak alkatilag tevékenyebb, szófogadóbb gyerekek, és vannak nyughatatlanabbak, akik nehezen találják a helyüket, nem kötik le őket a konstrukciós játékok, semmiben sem tudnak elmélyedni, hanem inkább társas lények, akik mások társaságát, ötleteit keresik. Ebből fakadóan később befolyásolhatóbbak is lesznek. Az ilyen gyermekek esetében különösen fontos törekedni a jó társaságra.

6., 7., 8. parancsolat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj! Ez a tiltás a gyermek zsigereiben kell, hogy éljen. Ezt kell látnia szüleinél, és fontos beszélgetni is – a gyermek korának megfelelő szinten – e súlyos bűnök sokféle megjelenési formájáról. Magunkban sem tűrhetjük meg ezeket. Leghatásosabban saját átélt példáinkkal nevelhetünk, amikor belátjuk bűneinket, megalázkodunk Isten előtt, átadjuk neki ügyünket, és tapasztaljuk szabadítását.

Emlékszem, egyszer egyik kisgyermekünk délutáni elalvása előtt nagyon szorongatott valamit a markában. Kiderült, hogy egy ovis társától elvett értékes holmi volt. Alkalom volt ez arra, hogy elmondjam: a lopott holmit egy percig sem élvezhetjük, az nem a miénk, égetnie kell a kezünket.

9. parancsolat: Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Viták, veszekedések esetén se tűrjük a hazugságot, a másik befeketítését, rágalmazását! Az árnyalt, igaz ítéletre szükség van. Nem árt Salamonhoz hasonlóan tudnunk, hogy nagyon rászorulunk Isten bölcsességére, ezért biztat az ige: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik néki. De kérje hittel, semmit sem kételkedvén" (Jk 1,5-6). Figyeljük, hogyan bánik velünk az Isten! Ő tud igazán az ember lelkére hatni, titkokat megjelenteni. Tanuljunk tőle pedagógiát! Bizonyos helyzetekben elég az Úrra hagyni az ügyet, és bizalommal kérni, hogy tisztázza a dolgokat.

10. parancsolat: Ne kívánd a másét! Az irigység mélyen bennünk gyökerezik. Hosszú évekbe telhet, amíg ráébredünk, milyen nagy szeretettel és bölcsességgel mérlegelte Isten, kinek milyen tehetséget, javakat, adottságokat (céljai szerinti terelő korlátokkal együtt!), milyen elhivatást adott. Az ő szemében mindenki egyformán kedves. Ez akkor lesz hiteles valóság gyermekeink számára, ha rajtunk is azt látják, hogy bizalommal elfogadjuk sorsunkat, hivatásunkat, illetve, ha minden embert őszintén megbecsülünk, tisztelünk. Így képezik Isten parancsai a rend és fegyelmezés alapját.

Engedés

Különbséget kell tenni Isten egyértelmű parancsai és útjai, módszerei sokfélesége között. Sokszor csak szűklátókörűen, a magunk szemszögéből látjuk a másikat, és nem tudunk mit kezdeni különbözőségével. Lehet, hogy a gyakorlatias, műszaki beállítottságú szülő értetlenül áll művész hajlamú gyermeke spontaneitásával, rapszodikusságával szemben. A komoly, erkölcsi magasságokban szárnyaló szülőt bosszantja flegma, másokon viccelődő, link fia. A kötelességtudó, szorgos szülőt aggodalommal, haraggal tölti el gyermeke lassúsága, lustasága, egyoldalú hobbija, stb. De Istennek célja van éppen ezzel a különleges lénnyel, akit családunkba helyezett.

Ha a szülő nem érti meg gyermeke lelki működését, indítékait, félelmeit, reakcióit, vagy nincs bizalma iránta (és az Úr iránt), azzal kétségbe ejtheti gyermekét, mivel kétségbe vonja értékes mivoltát. Erre is vonatkozik az ige: „Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket!..." (Ef 6,4). Várjuk, kérjük bizalommal, hogy Isten, maga bontsa ki, amit a gyermekben elrejtett!

Amennyire rajtunk áll, próbáljuk őt minél többféle értékes elfoglaltsággal megismertetni, hadd derüljenek ki hajlamai, képességei! Ha (talán anyagi korlátaink miatt) bezártabb életet élünk, akkor is tehetünk sok mindent, amelynek segítségével a gyermek fizikálisan is ügyesedik, és szeretetet, törődést, „kommunikációt" tanulva közelebb jut a felismeréshez, hogy mihez is van talentuma.

Ugyanakkor legyünk méltányosak, ne kívánjunk gyermekünktől többet, mint ami reális! A kisebb erőfeszítést is értékeljük! A rendelt időben Isten nyit majd egy neki való utat, amelyen elindulhat. Vannak gyerekek, akiknek bonyolultabb a pályaválasztása, az életútja, de az Úr tudja, mi a célja ezzel.

Az természetes, hogy a serdülők többsége nehezen osztja meg kétségeit, belső válságát a szüleivel. Ne felejtsük, láthatatlanul folyik az Úr munkája bennük! A sokéves nevelés során érzékenyebbé vált a lelkiismeretük, a felszín alatt bántják őket a bűneik, vergődnek az üres élet terhe alatt.

Fontos azonban meglátni, miben kell – gyermekeink lázadása idején is – ragaszkodnunk Isten parancsaihoz. A fegyelmezés és engedés finom összhangjára csak Isten taníthat meg. Az engedés nem azt jelenti, hogy feladjuk az Úr törvényeit, és egyetértünk a bűnnel vagy a vétkező gyerekkel, hanem azt, hogy szükség esetén lazítunk a gyeplőn abban a tudatban, hogy Isten maga fogja az események irányítását átvenni, és a kellő időben, kellő módon elmondja neki, és megteszi vele azt, amihez mi már kevesek vagyunk.

Eljöhet az idő, amikor már nincs ráhatásunk gyermekeink becsületességére, kötelességtudatára, már nem rángathatjuk el bálványai mellől, legyen az hobbi, barát vagy veszélyes társaság. De ott állhatunk szeretettel, figyelemmel a háttérben, készen arra, hogy segítsünk, elmondjuk véleményünket, ha kérdezi. Lopásnak, csalásnak, hazugságnak, paráznaságnak, sötét praktikáknak nem adunk helyet az otthonunkban, ebben nem engedünk, de ha gyermekeink barátai beteszik lábukat a házunkba, érezniük kell, hogy figyelünk rájuk, komolyan vesszük őket, nem tekintjük őket ellenségnek, hanem javukat kívánjuk, reménnyel vagyunk irántuk.

A serdülőkor (15-18 év között) sok váratlan fordulatot, meghökkentő eseményt, fájdalmas csalódást, könnyeket is tartogathat a szülők számára. A bajokat látva helye van a bűnbánatnak. Óhatatlanul látnunk kell, mennyi mindenben hibáztunk, mulasztottunk, lusták, könnyelműek vagy éppen merevek voltunk, elvárásainkkal csak ingereltük gyermekeinket. De az Úr, aki megsebez, be is kötöz, fel is épít, és a rosszból váratlan jót tud kihozni.

Serdülőink barátai kulcsfigurák nemcsak gyermekeink szemében, hanem Isten tervében is. Mi azt tapasztaltuk, hogy ha komolyan vesszük gyermekeink barátait, beszéltünk nekik felfogásunkról, hitünkről, ők is jobb véleménnyel lettek rólunk, és gyermekünk is megnyugodott, sőt, idővel elgondolkodott, mennyivel normálisabb itt nálunk minden, mint a haverok családjában. Nem egyszer nyújtott Isten a problémás barátnak mentő kötelet épp az által, amit nálunk hallott, látott, s közben gyermekeink is részesei lettek a lélekmentésnek.

Bizonyos, szélsőséges esetekben viszont határozott ellenállásra lehet szükség a veszélyben forgó gyermek vagy a többi testvér védelme érdekében. Az erőnket meghaladó nehézségekben kérjük testvérek, és akár Istentől készített, bölcs szakemberek tanácsát!

Csodálatos látni, mi lehet egy önző, ellenszegülő, makacsul lázadó gyermekből, amikor az Úr kijelenti magát neki, amikor bűnbánatra jut, bocsánatot kap, és új élete lesz! Ahol ez elkezdődik – csak egy gyermeknél is a családban –, ott a többiek sem tudnak sokáig ellenállni.

Vallom, hogy minden áldozatot megér igazi hívő közegbe juttatni gyermekeinket (élő gyülekezetbe, egyértelmű csendes hétre, megtért ismerősök, barátok közé). Ezért is jó tartani a kapcsolatot hívő testvérekkel, segíteni, támogatni egymást, hogy a közösség jó ízét idejekorán megismerjék gyermekeink is.

Szabó Lászlóné Ildikó / Pilisborosjenő

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXII. évfolyam, 2010. július)