127 óra (127 Hours)
- Írta: Weberné Zsikai Mária
A hat Oscar-díjra jelölt film Aron Ralston (James Franco) profi hegymászó szívbemarkoló, igaz története, aki 2003. április 25-én egy kirándulása során a Utah állambeli sivatagos Blue John Canyonban egy ember nem járta szikla hasadék foglya lett, mert egy váratlanul kilazult sziklatömb valósággal odaszögezte jobb karját a sziklafalhoz. Ralston, miután szembenézett a biztos halállal, az életet választotta, és öt nap után amputálta saját karját.
Figyelem! A film a 2010-es év filmtermésének egyik kiemelkedő darabja, de sokakat elriaszt a csúcsponti jelenet, az amputáció képkockái.A film bemutatóján az első tájékozatlan nézők közül néhányan elájultak a véres jelenet láttán, és voltak, akiket ki kellett támogatni a mosdóba. Jogosan merül fel tehát a kérdés: „Nézni, vagy nem nézni?” Ralston végsőkig elkeseredett tette, visszariaszthat sokakat, de kockáztatni mégis érdemes (persze mindenki maga ismeri a saját határait). Aki a "Nem!" mellett dönt (teljesen érthetően), mégis megfosztja magát egy lélekemelő filmélménytől.
A 127 óra Danny Boyle brit filmrendező (Trainspotting, A part, 28 nappal később) munkája, aki tavaly a Gettómillimossal Oscar-díjat nyert, és az idén újra versenybe száll. Boyle, amint megvetette lábát a legjobb rendezők között, sorozatban mutatja meg, hogy képes az emberi nyomorúságot páratan erővel megjeleníteni, az elviselhetetlent, nemcsak kibírhatóvá, hanem széppé tenni.
A megvalósításban ezúttal nagymértékben kellett támaszkodnia James Franco remek színészi képességeire, aki Ralston szerepében megtestesíti a rettenthetetlen hegymászó vagányságát, de megmutatja sötét oldalát is, az elszigeteltséget és az arroganciát. A film legnagyobbrészt James Franco egyszemélyes teljesítménye, igazi „one-man show”.
Amikor Ralston elhatározza egy tiszta áprilisi napon, hogy meghódítja Utah vadregényes szikláit, senkinek sem mondja el, hová indul. Ralston adrenalin függő: szüksége van a veszélyre és az izgalomra, a kalandra, ez hajtja előre. Saját fizikai és szellemi erejébe vetett hittel azt képzeli, felette áll minden ésszerű biztonsági szabálynak. Saját egójának esik áldozatul. Azonban kivételes ereje segít neki kiszabadulni a saját maga hibájából kialakult csapdahelyzetből. A legtöbbünknek nem lett volna elég belső tartaléka arra, hogy megtegye, amit ez a fiatalember véghezvitt, akármilyen kétségbeesett is a helyzetünk.
A történet olyan, mint egy Bibliai parabola: látunk egy ifjút, amint önhitt beképzeltségéből eljut a megbánásig, majd bekövetkezik a szabadulás, amelynek az egész életére kiható ára van: jobb karjának jelentős része a szikla alatt marad. Ralston a film végén már nem ugyanaz az ember. Nem következik be az elméjében azonnal a felismerés, nem is kerül sor mély gondolatokra mindaddig, amíg Ralston minden emberi megoldást ki nem próbál. Félig játékosan, félig kétségbeesve, szürke arccal beszél saját kamerájába, és kimondja, senki sem tudja, hol van. Ez egyet jelent, a halállal. Kinek a hibája ez? Az övé. Még metafizikusabb összefüggésbe helyezi az életét, amikor megfogalmazza: „Ez a kő az idők kezdete óta rám várt.” Mintha a Damaszkuszi úton lenne. Tovább telnek az órák, a napok, a kiszáradás fenyegeti, nincs mit ennie, nem tud mozogni, csak egyhelyben áll, beszorult jobb keze miatt akadozik a vérkeringése, lassan belecsúszik a hallucinációk és emlékek világába. Ralston sorra veszi élete boldog és boldogtalan perceit, elszalasztott lehetőségeit, számot vet sorsával. A film nemcsak az életért vívott küzdelemről szól, hanem az élet értelmének megtalálásáról, egy ember átalakulásáról. 
A rendező nem időzik túl sokat a rettenetes részleteken, csak annyit, amennyiből érezzük ez a szabadulással egybekötött átalakulás mennyire fájdalmas a számára. Hogy Ralston hisz, ez világossá válik, de hogy miben az sohasem derül ki a filmből. Végig jelen van a megfogalmazatlan istenség, amelyre Ralston támaszkodik. Amikor kiejti a kezéből a kését és nem tud lehajolni, a lábával egyensúlyoz egy meghajlított ágat, amellyel magához húzza a szerszámot. „Köszönöm”, mondja félhangosan. „Köszönöm”, mondja, amikor kiszabadul a fogságból, miután „megszabadul” saját karjának egy részétől és maradék erejével elindul, hogy segítséget kérjen. Újabb csoda: az elhagyatott kanyonban egy családdal találkozik, akik azonnal mentőhelikoptert hívnak.
Az igazi Aron Ralston felépülése után tartott sajtókonferencián elmondta, hogy fogságának ötödik napján, amely az Egyesült Államokban éppen a Nemzeti Imanapra esett, úgy érezte, újra erőre kap. „Nem tudom elképzelni, hogy voltam képes minderre. Éreztem a fájdalmat, mégis kibírtam és hajtottam magam előre. Amin átmentem annak nemcsak fizikai vonatkozásai vannak. Lehet, hogy soha nem leszek képes a lelki vonatkozásait teljes mélységükben felfogni. De meg fogom próbálni. Az a váratlan erő, amit magamban éreztem, annak a sok imádságnak köszönhető, amit elmondtak értem. Rengetegen imádkoztak olyanok, akiket személyesen soha nem fogok megismerni.”
A 127 óra nehéz film, amelyet érdemes megnézni, még akkor is, ha bizonyos részei majdnem „nézhetetlenek”.
| 127 óra (127 Hours) 2010 színes, feliratos, amerikai-angol életrajzi dráma, 94 perc, hazai bemutató: 2011. március 3. rendező: Danny Boyle író: Aron Ralston forgatókönyvíró: Danny Boyle, Simon Beaufoy zeneszerző: A. R. Rahman operatőr: Enrique Chediak, Anthony Dod Mantle szereplők: James Franco (Aron Ralston) Kate Mara (Kristi) Amber Tamblyn (Megan) Treat Williams (Aron apja) John Lawrence (Brion) Kate Burton (Aron anyja) Clémence Poésy (Rana) Lizzy Caplan (Sonja Ralston) |
Weberné Zsikai Mária / Budapest
cím: 2119 Pécel, Kálvin tér 2/b (
tel./fax: 06-28-452-334
email: 
webmester: 
számlaszám: 11742331-20002279 (OTP)
adószám: 19171982-1-13